Reflexiók [antikvár]

Varga Rudolf sajnálatos módon nem meghatározó alakja annak a magyar irodalomtörténetnek, amely előszeretettel gondolkodik kánonban. Az irodalmi értékrend módosulásai közben nem kapott annyi figyelmet, mint amennyit életmüvének mennyisége és minősége indokolttá tett volna. Verseinek, prózájának, szociográfiáinak - melyek már a nyolcvanas évek elején előrevetítették a rendszerváltás utáni magyar társadalom problémáit - nem volt helye abban a folyamatban, melyet a díjakkal, folyóiratokkal, könywásári egy-mást-meghívásokkal kiépített, posztmodemnek is nevezhető irodalmi törekvés kierőszakolt, és melynek sajtótermékeit kilencven százalékban be kell zúzni, mert nem fogynak el, noha szereplői ügyeskedve próbálják focival helyettesíteni az irodalmat. A laptopot használó fiatalabb nemzedék elfogadhatatlannak vélheti Varga Rudolfot, kinek nonkonformizmusa szöges ellentétben áll az egymásnak díjakat, kitüntetéseket, laudációkat, posztokat, főszerkesztői stallumokat vehemensen produkáló fiatalabb nemzedékkel. Az író társadalompolitikai indulata aztán megpecsételte a fősodorban mozgó irodalmi alakoktól, orgánumoktól való elszakadást, melyek a történetmondásról, cselekményről végleg lemondtak, az irodalom alulmú-lását hirdető részesei így váltak főszereplőivé a mai magyar irodalmi életnek. A metanyelv megkoronázása közben az egyre szűkülő olvasói bázis nem csak a katarzis elmaradását nem észlelhette, hanem azt sem, hogy a király meztelen, és még azt sem, hogy virtuális testének cafattá mart bordáiról a nyelvről való semmitmondás sületlen cafrangjai lógnak, melyek nemcsak piszkosak, de büdösek is. Persze, ha a közéleti magatartás lángját avatott kezek oltják ki a maguk manipulációs érdekei szerint, akkor a láng meg-fakulása nem is lesz érezhető. A narratívákat gyorsan megtanuló derékhad hamar elsajátította a leckét, de ezzel még be sem érte. Alaposan kiszántotta irodalmunkból azt, ami éppen a valódi iroda-