Paradigmák és paradigmaváltások a magyarországi anyanyelv- és irodalompedagógiai kutatások körében [antikvár]

PSZICHO-BIOGRÁFIAI INDÍTÉKOK A TÉMA KÖRÜLHATÁROLÁSÁBAN. Négy évtized kutatási eredményeit tekintjük át két (egyelőre még nem legitimált) nyelvészeti alapozottságú pedagógiai diszciplína: az anyanyelv-pedagógia és az irodalompedagógia köré tömörítve. Sem a napi praxis, sem a pedagógus szakmai elit nem ismeri /el/ a fentebb említett két diszciplínát. Az új Pedagógiai lexikon sem említi. Mind a két diszciplínanév szükségképpen kiüresedhet, ha nem sikerül tartalmát elmélyíteni, szakszerűen leírni, diszciplináris határait kijelölni, inter- és multidiszciplináris kapcsolatait feltárni. Tételezzük föl, hogy az előző mondatban említett „szellemi-szakmai" műveleteket (leírás, határkijelölés) képesek leszünk elvégezni. Ez esetben a kiüresedés rémétől megszabadulunk. Marad azonban egy másik nyitott kérdés: elfogadja-e, legitimálja-e az új diszciplínák szemléletmódját a magyartanári szakma? Jóslásokba bocsátkozni felesleges, azonban pedagógiai tudásszociológiai tény, hogy az évszázadok során - részben a szakmai innovációs folyamatok, részben a pedagógusképzési gyakorlat, no meg a szakmai felügyelet hatására - a konkrétabb jelentésű irodalomtanítás, nyelvtantanítás, olvasástanítás stb. féle terminusokat és szemléletet részesítette előnyben. S ezen az sem változtatott, hogy a pedagógiai szakirodalom mintegy három évtizede népszerűsíteni, legitimálni próbálta a tantárgypedagógia megnevezést. Föltételezhető, hogy ez utóbbi „szakszó" azért nem vált népszerűvé, azért nem terjedt el szakmai körökben, mert címzettjeik észrevették, hogy a szakmódszertan terminust helyettesíteni hivatott tantárgy pedagógia terminus semmivel sem gazdagabb jelentésű.