Nyugat 1924. október 1. [antikvár]

Részlet: ALKONYODIK, A BÁRÁNYOK ELVÉREZNEK Éjjel megint a híd alatt háltam, ott ahol tegnap. Hideg volt. Úgy éjfél felé megeredt az eső, már mondtam ugy-e, hogy szél is fujt, a vasgerendák fütyültek és talpamnál pattogott a víz, keveset aludtam megint. Ott kezdődik a dolog, hogy nem tudom, mi lesz velem a télen. Az eső még haggyán, de ez a gondolat kínzott megint, ezért nem aludtam. Mert még egy olyan telet, mint a multkorit, én nem bírok ki. Inkánn... Hogy ősz lett, el nem szabadulok ettől a gondolattól, el nem szabadulok egy pillanatra. Vörös vasrudakat hajt ki körülöttem a földből, ketreccé hajlítja, rajta ül és élesen fütyül. Fáj a fejem. Észre sem vettem ma, hogy rendőr jön, de ő se vett észre. Borus volt az ég, már mondtam ugy-e, hogy szél fujt és egy kis vontatógőzös sikitott a folyó közepén. Figyeltem, meddig értek el hullámai, zöld lámpa himbált a tatján, egy másik lámpa is kigyuladt a tulsó parton, az utolsó villanyos búgott, aztán elaludtam.