Bővebb ismertető
Bl-páholy
Szinte tarthatatlan, hogy valahlt SanyIkánaK hívjanak meglett korú emberként, az
ország egyik legjelentősebb költőjeként, Mobel- és egyéb, soha meg nem kapott világdíjak várományosaként. Pedig valahogy ráállt az ember szája erre a sanyikázásra, és természetesebbnek tijnt fel, mint a 5ándor vagy a Sándor bácsi, ha róla beszélt az ember. Szemben persze senki sem sanyikázta „le", de a háta mögött, ha nem voltjelen, mindenki csak Sanyikaként emlegette föl. És nem azért, mert aprócska volt, mint egy gyerek, és a hangja is magas volt, mintha örökösen mutálna. De a gyerek, a gyermek szó, azt hiszem, kulcsfontosságú motívum ebben a sanyikázásban. Amelyben soha nem volt kicsinyítés, soha nem volt bratyizás, soha nem volt lekezelés, lesanyikázás, még a háta mögött sem Honnan és hogyan is lehetett volna, amikor egy költőóriásról volt szó, ezzel mindenki tisztában volt, olyan író, aki a legapróbb szösszenetében is lelki, eszmei és filozófiai hegyeket tudott megmozgatni. A lelke maradt meg egész életére gyermeknek, a világra rácsodálkozása, a tisztasága és naivsága. Olyan ember volt, akinek fölösleges lett volna bárki részéről is hazudni, hiszen elhitt mindent, amit mondtak neki és ami hihetőnek tijnt fel számára - akkor pedig nincs tétje egyetlen hazug mondatnak sem. Ha feltétlenül elhiszik a kimondást, ha a hallgató bizalma megrendíthetetlen a megszólalás tisztasága felé. Gyerekverseket írt, pedig, saját bevallása szerint, nem is szerette Igazán a gyerekeket. És ebben sincs semmi kivetnivaló. Egy költőnek nem feltétlenül kell szeretnie a gyerekeket, leginkább gyermekül kell tudnia, ha gyerekversekkel rukkol elő. Kényszerből akár, az elhallgatás elől menekülve az elhallgattatás éveiben, akár. (Amúgy pedig, megfigyelhető az i5, hogy a gyerekek nem igazán szeretik a gyerekeket, sokkal inkább a felnőttekhez vonzódnak )
Utoljára a lakásán találkoztunk. Vargha Balázs vitt oda, intéznivalója volt Sanyikával. Egy pokróccal letakart pamlagon ülve fogadott bennünket, szürke zakójára kihajtott fehér ingben, elnyűtt, kitérdelt kék mackónadrágban, fehér zokniban, törökülésben ücsörögve a heverőn. Sok mindenről szó esett, de már nem emlékszem, hogy miről. Gratulálok a fiadhoz, Balázs, mondta Időnként Weöres, és rám nézett. (Vargha János Duna-köre épp akkor kapott Béke Nobel-dyat ) Ő nem a fiam, Sándor, Javította ki Balázs rendületlen türelemmel, immár ötödször a vendéglátót. Hát persze hogy nem a fiad, méltatlankodott Weöres, ő Z. T., a Kortárs szerkesztője, és nagyon szeretem a verseit. Ettől boldog voltam ötödször is. Hogy siheder költőként tud rólam, és még szereti is, amit csinálok. Aztán a húgy szóról kezdett el beszélni, ami a régi magyarban csillagot Jelentett. Hogy mennyivel szebb volt az a szó, mint a csillag. Nem értettem vele egyet, de ellenkezni sem mertem. Eszmefuttatása végén odafordult hozzám, és ismét megdicsérte Vargha Balázst, hogy ilyen remek fia van. És a helyzet nem volt komikus. A helyzet helyzet volt. Egy nagy költő már kettős tudata. Jó érzés, hogy az egyik kettős egyike én lehettem
Zalán Tibor