Nagyvilág 1978. január-december I-II. [antikvár]

Részlet a műből: Szengijn Erdene NARANGARVÚ LEGENDÁJA Narangarvú most ébredt fel rövid hajnali szendergéséből. Egész testéről patakzott a veríték. Kámfor- vagy szantálillatú selyemtakarója szélét lejjebb csúsztatta, keblét kitakarta, s néhány sóhajtás után megkönnyebbült, lüktető szív-dobogása elcsitult. Kint felhős lehetett az ég, a hajnalfény nem szűrődött át a sátron. Ha ez idáig kéklett is fent, móst majd a rég felejtett eső esik. S ha az eső esik Hallani, ahogy a sátor előtt a tibeti őr macskapuha léptei nyomán megzizzen, s a lovak fogai közt ropog a zöld fű, és a szelíd hajnali szélben susognak a nyárfa levelei. Narangarvú felemelkedett, és ivott néhány kortyot az ezüst kancsóból. A hideg forrásvíz megnedvesítette ajkát, felfrissítette. Mintha minden csak álom lenne. Mintha mindezt csak álmodná, mintha a forgandó világtól megválván, újjászületett volna, s más korban, más tájon, más testét öltötte volna fel. — Sehogy se fér a fejébe, hogy evilági léte alig huszadik esztendejében, a saját szülőföldjén, idegen rablók kezére jutott. Minden emiatt az egész belsejét hűsítő élővíz miatt történt. „Talán összeesküdött ellenem a Vizek Urának haragja és Kormuszta isten dühe, hogy ide jutottam" — töprengett. . . . Szörnyű aszály tarolt a Góbi pusztáin: elapadt valahány forrás, kiszáradtak nemcsak a tocsogók, de még a mélyebb kutak is. Még most is tisztán látja maga előtt azt a napot, amikor erre a messzi oázisra jöttek. Micsoda kínok közt keltek át a végeláthatatlan nagy északi pusztaságon. Néhány sátoralja nép vonult együtt, akik hallgattak apja szavára. Az aszálytól végsőkig elgyötört jószág maradékát napokon át hosszú sorokban hajtották az Északi-Góbi homokhegyei között, míg végül feltűnt az oázis. Hogy örültek a tüzesen izzó napon szomjazó, kimerült emberek! Mintha egyenesen a Megváltás Földjét pillantották volna meg. Szél sem fújt, délibáb se rezdült, és a vöröses rózsapárával borított ég és föld szorításában nyár- és szilfák csoportja zöldellt tündérlátomásként. A többiek már előrevágtattak volna, de Narangarvú apja megállította őket: „Félnapi járóföld van még előttünk. Előtte osszuk ki az utolsó néhány tömlő vizet az embereknek és a jószágnak, csak aztán induljunk. Máskülönben a jószág a víz szagára esztelenül nekiiramodik, és erejüket vesztve összerogynak vagy pedig a mohó nagy ivásba pusztulnak bele." Szálláshelyet választani előreküldték a legügyesebb és legjobb lovú két férfit. Egyikük Narangarvú kedvese volt. Azzal vágtatott el, hogy egyszerre lesz vége az aszálynak és a kényszerű mátkaságnak, itt az oázisban lesz kettejük sátorhelye is. Ki tudhatta volna akkor, hogy a halála felé vágtat oly boldogan. Aznap, kevéssel napnyugta előtt érték el az oázist, s ahogy Narangarvú apja elmondta, a jószág, a juhok a víz 1* 3