Miért ír az ember? [antikvár]

1. fejezet A semmitől a barlangrajzokig Fekete, kék, szürke, fehér, habszerű vagy mintázatos, mint egy felhő, itt-ott kidudorodó és bemélyedő, némelykor fényes szögekkel kivert nagy csizmatalp fölötte az ég. Fekszik hason a jeges földön, mint egy jégtáblácskán a pár napja világra jött fóka, rövid kezével lapátolná magát előre, mert a levegőt nem fogadja be még, a szeme se szokta meg a látnivalókat, időnként tüszúrásnyi érzetek támadnak ismeretlen testének mélyebb rétegeiben, s korgó hangok üreges szerveiben. Rövid felső végtagjaival megérinti magát, még nem tudható, hogy szárnnyá, kézzé, szárnyszerü vagy kézszerű képződménnyé fejlődik-e az elkövetkező néhány órában, netán a helyváltoztatásban lesz rá a legnagyobb szükség, mint oly sok esetben, s akkor lábbá válik. Még minden lehet, gondolná, ha volnának gondolatai, szagot nem érez, olyan tiszta, hideg minden, mint a frissen mosott, kikeményített lepedő, haja, körme nő, és semmije se fáj, még nem tudja, hogy ez a boldogság állapota, mert érzékel, de nem tud semmiről, a szín is csak a kék, a fehér és a fekete, meg ezeknek a köztesei, a csizmatalp ég mozdul fölötte, ki van a csizmában, nem tudja senki se, nem tud a láb magáról, nem tud a csizma magáról. Olvad vagy hízik a jég, nem tudja a rajta levő, nem kívánja, hízzon, nem kívánja, hogy fogyjon, mert nem tudható, melyik milyen életet jelent, melyik milyen halált. Magányossága nem magányosság már, mert nem viszonyítható se térben, se jövőben, meztelensége olyan őszinte, hogy nem csábít tettlegességre se Istent, se bárminemtí lényt. ir f# i /¦ i4íí®íB : I