Kortárs 1963. október [antikvár]

VAS IS^TVÁN NEHÉZ SZERELEM* A LlRA REGÉNYE Az evolúció, a revolúció és a gyanútlanság Mikor kezdődött a huszonkilences tavasz? Talán már az utolsó síelés után, amikor a kocsma előtt, a padon, a még téli napsütésben forralt bort ittunk, és nevettünk? Vagy éppen, amikor a húsvéti szünidő végén visszautaztunk, s Hegyeshalomnál kihajolva egy búcsúpillantásra, először éreztük melegét is a napnak? Vagy már korábban, amikor húsvéti kirándulásra mentünk a Munka-kör néhány tagjával, s az eső már nagyszombat délutánján elkezdett esni, alighogy elindultunk, aztán majdnem végigzuhogta a két napot, átáztatva viharkabátun-kat, pulóverünket, ingünket, de olyan tavaszjelző melegséggel, hogy mégiscsak jólesett járni benne? Egyébként ilyen kezdőpontot ki-ki kedve szerint választhatott abban az évben, mert a tavasz későn indult neki, lassan indult neki, és a tél minduntalan visszacsapott az útjába, hideg esőkkel és szelekkel, s akkor a tavasznak, úgy látszott, élőiről kell kezdenie az egészet. Magam részéről egy májusi estén állapítottam meg, hirtelen, hogy végleg győzőtt a tavasz forradalma. Es az Anti-Dühring bennem azért fokozatosan és észrevétlenül vált maradandó alapigazsággá, mert az élet a tapasztalatok természetességével, állandóságával és következetességével igazolta dialektikáját, így például, mint a tavasz kezdete és győzelme tekintetében, azt a folyamatot is, melyet később olyan sokszor és néha nevetségesen idézgettünk, hogy tudniillik a mennyiség egy ponton átcsap minőségbe, de úgy is mondhatnám, az evolúció és revolúció összetartozását. És hogy a két egymást kiegészítő hatóerő közül mégis a revolúció a fonto-sabb és nélkülözhetetlenebb, ezt is természetesen legközvetlenebbül az a két jelenség érzékeltette velem, amely számomra mindig is a legnyilvánvalóbban sűrítette az élet igazságait: a költészet és a szerelem. Mert néha hosszan készülődött a vers, olykor tíz éven át is felsejlő tervekkel, gondolatokkal, képekkel, versformákkal, néha pedig fürge ötletekből született, látszólag a semmiből; és volt úgy, hogy a tetszés, a rokonszenv rejtve ért szerelemmé, meg úgy is, hogy már jóformán az első ránézés lélegzetelállító volt: a döntő mindig az a hirtelen rajtakapható pillanat volt, a teremtés pillanata, mikor bekapcsolódott az az ihletnek mondott, villanyáramszerű valami, és hozzálátott a verslehetőség megformálásához, vagy felszikrázott a furcsa felismerés, hogy nincs mit tenni, itt a szerelem, az ugyancsak váratlan villanás, mely a végzet jelenlétére utal. Ez már persze nem egészen az Anti-Dühring szenvedélyességében is józan gondolkodásmódja volt: belekeveredett valamilyen értelmen túli elem, amelynek nagyon is tudatában voltam, de nem tudtam védekezni ellene, mert az ihletnek s a szerelemnek ezek a ritka felvillanásai legfelvilágosodottabb korszakaimban is az „Isten keze", a „sors", a „végzet" és más efféle, önkéntelenül irracionális fogalmakat váltottak ki meglepett felfogóképességemből. Mert a meglepetés mindig lényeges mozzanata volt ezeknek a kinyilatkoztatásszerű perceknek. Egy vers ihlete olyan, időben, térben és jellegben egymástól távoleső történéseket és tudomásokat foglalt magá'oa, szinte lehetetlen volt elhinnem, hogy mindez az én agyamban rendeződött el, hogy egy bennem működő öntudatlan folyamat hozta össze a vulkánikus cselekvésre, ezért hatott kinyilatkoztatásnak — azt is tudtam persze, hogy ez sem az én felfedezésem, hiszen mi mást jelentett a régieknél a Múzsa invokációja, mint azt a feltételezést, hogy nem mi magunk írjuk a verset, hanem valami más, rajtunk kívüli erő énekelteti vagy • Az önéletrajz előző részeit a Kortárs Wai. n., 155, 338, 679, 870; 1962. 1051, 1166 1321, 1479 Iáin közöltük. — 1445 —