Kép(zet)eink [antikvár]

Homo legens ( ahogyan fikciót illetve nem-fikciót olvas) „Ilyen egyszerű ez, mármint ha van Terv. De volt-e? Hiszen a Tervet mi találtuk ki, és csak sokkal később. Lehetséges-e, hogy a valóság nemcsak túltesz a képzeleten, de ráadásul még elébe is megy, vagyis hát megelőzi, hogy jóvátegye a képzelet által utóbb okozandó károkat? " (Umberto Eco) Az irodalmi fikció státuszára vonatkozó olyan kérdések után, mint »Mi a fikció? Mik a fikció textuális jegyei? Mi a fikció és a valóság kapcsolata?«, amelyeket a strukturalista poétika és a beszédaktus-elmélet kereteiben felvetettek, az érdeklődés egyre inkább a fiktív szövegek pragmatikus dimenziójára irányul. A posztstrukturalista iskolák értelmezési mentalitását együttesen, az irodalmi művek alkotásának {produkció) és a kidolgozottságának (disztribúció) milyenségére feltett kérdéseken túl, a befogadás (recepció) folyamatának vizsgálata is jellemzi. Az irodalmi fikcionalitással foglalkozó dolgozatomban két olyan megközelítést próbálok meg körüljárni, amelyek a jelenségre nem ontológiai, hanem funkcionális alapokon, tehát nem mint lét-, hanem mint kommunikációs viszonyra (pontosabban: beszédmódra) tekintenek. Az irodalmi szemantika koncepciója szerint a fiktív kijelentések igazságtartalmára és referenciájára vonatkozóan a modern formális logika eredményeit lehet segítségül hívni. Kanyó Zoltán erre vonatkozó, áttekintő igényű tanulmányában1 azt a gondolkodási irányt tartja a legtermékenyebbnek, amelyben Frege illetve Strawson nyomán azt hangsúlyozza, hogy a fiktív kijelentések esetében nem beszélhetünk olyan értelemben igazságértékekről és -feltételekről, mint a valós ki-jelentéseknél. Ennek alapján különösen fontosnak véli a Woods-i történetoperátor fogalmának és a lehetséges világok koncepciójának applikatív jellegű bevezetését az irodalmi fikciókkal foglalkozó munkákban. Mindkét elképzelés megtörni látszik a kizárólag szöveghatárokon belül gondolkodni tudó el- 7