Kalligram 2012. május [antikvár]

r másik HALAL Közben bent úgy határoztak, hogy csináljuk mi, ha már egyszer ott vagyunk. Úgyis kiszámíthatatlan lett minden az utóbbi időben, üzenték, elvégre még csak azt sem lehet tudni, kik azok, akik hozzánk jönnek, amikor jönnek, és mennyi ideig maradnak, ha egyáltalán maradnak. A Grófnő tiltakozott. Azt mondta, velünk ilyet nem tehetnek, mint ahogy a vendégeinkkel sem, majd hozzátette, hogy mindez teljességgel törvénytelen, mert ez az intézkedés legalább három különféle rendelkezésbe és ugyanennyi szabályba ütközik, ő ezt tudja, mondta, mint ahogy azt is, hogy ezt az egészet nem szabad annyiban hagyni, mert az embernek igenis ki kell állni a saját jogaiért, másokéiért pedig kivált, és hogy ő akár a legfelsőbb szintig is el fog menni, mondta, és akkor majd a bentiek közül egyesek megnézhetik, minek mi a következménye, egyebekről nem is beszélve, ,Amúgy meg lófaszt a seggükbe, mucikám, úgy, ahogy mondom, schramm drüber!", és elrohant. Kékhajú nem ellenkezett. Mintha egyenesen örült volna az új rendnek; nyilván úgy számolt, hogy elérkezett az ő ideje, mert így majd látni fogjuk, hogy ő még ebben a helyzetben is többre hivatott bármelyikünknél és nemcsak a származása miatt. Én hol azt mondtam, hogy a dolog tényleg leheteden helyzetbe hoz bennünket, következésképpen teljes lesz a felfordulás, hol meg azt, hogy a felettünk állók utasításait, bármit is gondoljunk azokról, be kell tartanunk, ellenkező esetben reptethetnek; mert „akárhogy is nézem, ez várna ránk", ami talán a Grófnő számára nem jelentené a véget, mondtam, de nekem mindenképp. Ezen a Grófnő eltűnődött. Néhány nap elteltével aztán azt mondta, talán igazam van, valamint még azt is, hogy tulajdonképpen ő maga is velünk maradna, úgyhogy mégis csináljuk az egészet. így lett. Én mindent megcsinálok, amit mondanak. Azt hiszem, ezért is jutottam oda, ahová jutottam, habár ez a tulajdonságom a közelmúlt eseményeinek alakulásában talán nem játszott közvetlen szerepet. Az összefüggések összefüggéseit viszont csak később értjük meg, körülbelül akkor, amikor már mindent elrontottunk. A Grófnőnek erről nem beszéltem, pedig tudom, hogy igazat adott volna, elég volt az arcára néznem. Amikor legeslegelőször megláttam ezt az arcot, megijedtem. Nem. Nem is ijedtség volt bennem, hanem félelem, miközben arra gondoltam, hogy ilyen leszek majd öregkoromban, feltéve, hogy lesz öregkorom. Hatvanöt felett járt, amihez tizenöt-húsz évet nyugodtan hozzászámolhattam, nem