Irodalomkönyv 12. [antikvár]

A tankönyv meghatározóan a modernség további alakulását, a későmodernség irodalmát tárgyalja, és betekintést ad a XX. század utolsó harmadában kibontakozó posztmodern irodalomba. Szemléletének alapja az a meggyőződés, hogy az irodalomolvasás az alkotás és a befogadó közötti párbeszéd, amelyben a mű világa és a befogadó világa együttesen vesz részt. Ezért a tankönyv a magyar irodalomtanítás hangsúlyainak megváltoztatására törekszik. Az irodalomtörténeti tények, adatok helyett a művek olvasását, illetve a művekről, művekkel kialakítható párbeszédet állítja középpontba. A ténytudás helyett a kérdezést, az elemzést, a szintézisteremtést és az értékelést részesíti előnyben. Azt a párbeszédet, amelynek eredménye a mű megértésével önmagunk mélyebb, árnyaltabb megértése lehet. Így az irodalomkönyv az olvasási-megértési folyamatra koncentrál, elméleti szövegrészleteivel, a művekhez kapcsolódó kérdéseivel és feladataival a személyes jelentésteremtést kívánja előmozdítani. A kérdések egy része az olvasó előzetes tudását igyekszik mozgósítani, abból a célból, hogy új ismereteit az előzőekhez kapcsolva mélyítse el. A kérdések másik része, illetve a feladatok egyik csoportja a jelentésteremtéshez ad szempontokat, végül vannak olyan feladatok is, amelyek az új tudás személyessé tételében, az olvasó saját világába való beépítésében segítenek. A kérdések és feladatok között egy-egy lehetséges olvasat található, amely a tankönyvíró szándéka szerint szerepet kaphat az otthoni tanulásban, de továbbgondolásra, vitára, újabb megközelítésekre is késztethet. Így maga a tankönyv használható az olvasmányok előkészítésekor, az irodalomórán vagy az otthoni tanulás folyamatában.