Híd 2002. május [antikvár]

HID LXVI. évfolyam, 5. szám 2002. május MÓZES A NÉBÓ HEGYEN VARGA ZOLTÁN Kánaán határára érkezve Mózes végképp öreg lett, menthetetlenül százhúsz esztendős, legendákba veszően ószövetségi korának mércéje szerint is vénségesen vén. Tulajdon szemében is: nem csupán fáradtnak és megtörtnek érezte magát, de - egyik pillanatról a másikra - ugyanennyire feleslegesnek. Negyven év értelmetlenül tévelygő sivatagi ván-dorútja során, egymás után jutva túl a kőtáblákon, az egyiptomi húsosfazekak elsiratásán, az aranyborjún, a sziklából fakasztott vízsugáron, a mannán és a fürjeken, s ki győzné felsorolni, mi mindenen még, egyszeriben ráébredt, hogy küldetése befejeződött. Be, még ha titkon reménykedett is; hasztalanul igyekezve további bolyongásra invitáló nappali felhőtornyot, illetve éjszakai lángoszlopot ráhazudni a láthatárra. Hirtelen, minden nélkül tűnt el mindkettő, mintha soha nem is léteztek volna. Néha úgy is érezte: soha nem is léteztek. Annál is inkább, mivel az Úr hangját sem hallotta többé. Amiért -bármekkora is volt körülötte a nyüzsgés, az ígéret földjére alászállni készülő Nép ricsajozása - leggyötrőbbnek épp a lelkét jegesen körülölelő csendet érezte, dermesztőnek, hidegrázősnak. Mert mindenekelőtt fázott, didergett. Miközben a többiekről a napsugarakat megkettőző, kopár sziklák közt patakokban folyt a verejték. Amit mellesleg kezdettől fogva észre is vett, emiatt sem lehetett hát kétséges afelől, hogy valójában belülről fázik. Belülről, de kívülrekedve, végső fokon az Úr szájának otthonosan párás melege nélkül. Ahonnan mint egykor Ádá-