Bővebb ismertető
benjámin lászló Kép és szobor
Egyszer láttam. És mmtha képen: a nyitott ajtó keretében.
Szürke felöltő, szürke nadrág --Látszott, hogy másra szabták.
A kis bajusz, a tűnődő arc. Egy barátom mutatta: ő az!
Egy barátom, egy fiatal pék. És amit senki sem tudott még,
se szakértők, se jóbarátok -mi ketten tudtuk, hogy ki áll ott.
Aztán - elment-e, vagy leült-e -nem ácsorgott már egyedül, de
szememben most is úgy áll, ott áll, mint harmincegyben a vasasoknál.
Mert láttam még - nem úgy akartam -Szárszón, a parkban.
Nagy ünneplés volt, nagy csoport volt. Ő már szobor volt.
Próza a vers alá
Süvölvény-költő koromban is ritkán szaladt ki a kezemből vers olyan hirtelen - percek alatt - mint ez a Kép és szobor című. Egy nagy poéma próbára tevő fordításával küszködve jutott hirtelen eszembe, és vetettem papírra; sem írása közben, sem utána nem csiszolva, meghagytam újszülött nyerseségében. Amint olvasható belőle: harminchat évvel ezelőtti emléket idéz, egyetlen emléket az élő József Attiláról. Nem elfelejtett és most felötlött emléket pedig, hanem azóta is bennem élőt.
Mi válthatja ki ilyen hirtelenséggel a verset, mi formálhatja annyi idő távolságából így, egyik percről a másikra az emléket? Általánosságban nem, de az adott esetben - gondolom - könnyű a válasz; előbb azonban magát az emléket mondanám el, bővebben, mint a versben.
Harmincegy őszén, a vasmimkások Magdolna utcai székházának nagytermében, egy vasárnapi matiné előtt, vagy a szimetben, hárman-négyen fiatal