Ex Symposion 82. [antikvár]

Bárányfelhő „A (~>/i/gö) tankok is hcvoiinllmfnnnnk!" Ezzel a mondattal kezdődik a személyes bárányfelhőm a valamikori Jugoszláviáról. Talán három vagy négy éves vagyok, serceg a Szabad Európa, hideg sült kacsát eszünk friss retekkel. Az asztalfőn Zsiga bácsi trónol, akinél testméretével arányosan és automatikusan landol a szárnyas fele. Zsiga bácsi a magántulajdon elkötelezett védelmezője, és az elkobzott földek listáinak biztos forrása. Jugóból annyit vettem le, hogy valami Amerika-féle, ahonnan az új időjárás jön és az információ, a vélemény meg az (-^e/ nem kötelezettek) szelei fújnak. A következő jugó fétiy-kép már Robinson Crusoe és a szocialista hiánygazdaság tükréből villan elő. Altalános iskolában, úgy '76 és '77 magasságában, Csehszlovákiából bekerült farmerrel és légpuskákkal járultam hozzá a Dunakanyar kortárs dizájnjához és szabadságeszményéhez. Édesapám megengedte, hogy az udvarunkban leparkolhasson egy smaragdszín vw Bogár, amely tömve volt a fogyasztás és az önrendelkezés kétségtelenül kirívó ikonjaival. Defoe prózájának csúcspontját számomra a lakatlan sziget lakhatóvá tételében érdekelt főhős raktárkészleteinek végtelenített listái jelentették. Képes voltam naponta fölolvasni a haverjaimnak, akik lefáradva és dühösen hallgattak, mert elmaradt az aktuális Tokei-ibto- vagy Winnetou-rész celebrálása. Aztán jött egy fickó egy 175-ös Czetkáva\ és kijelentette, hogy a jugó farmer jobb, mert fecskefarkú. Az ezüstgombos Levi'st, a duplán varrott Rifle-ot és a szegecselt Wranglert „elfelejtheted, mert csőszárúak, és kidörzsölik a pöcsödet, öcsi". Légköri viszonyaimban azonban átalakulás vette kezdetét: a Volkswagen-menetek elmaradoztak, a légpuskázást pedig fölváltotta a Mozgó Világ és a párizsi Magyar Műhely. Kassák és Szentkuthy zavaros vizei következtek, gyerekkori haverjaim pedig lemondtak rólam: „becsavarodott a gimiben". A Sztáron Sándor Gimnázium legmenőbb csaja disszidált a szüleivel, pont a legrosszabbkor, egy álomcsók fénytörésében cserélt le Írországra, ahová a jugó tengerpartról kerültek. Majd beütött egy {^Sympo)sion-szám villáma, egész pontosan az, hogy a dada nemcsak Tzara és képvers, hanem filozófia, söt tudományelmélet. Mire Rilke segítségével a nem realizált szerelem és az empirikus irodalomtudomány viharzónájából kikeveredtem, a szegedi btk folyosóin pedig feltűntek a vajdasági tollforgatók - akik úgy tudtak iilyssesest írni, hogy egy időre a nyulas prózák és a karfiolos versek felhői zúdítottak ránk korszerű cunamit -, addigra egyértelmű lett, hogy a „Júgó" a huzat fő iránya, ami egyébként a móravárosi főbérlőm leányát is elsodorta, ő Kanadában landolt. A késő Kádár-kori légáram engem is Nyugat-Berlinig sodort, és mire visszatértem, hogy lediplomázzak, mert lett egy rendszerváltás Magyarországon, a konkurens huzat iránya megváltozott. A Piaf müintézet füstfelhőjében Budapesten, 1993. június 16-án hajnali fél háromkor, arra eszméltem, hogy rajtam kívül mindenki a Vajdaságból jött, de hozzám hasonlóan a kortárs művészet magaslati levegőjét szívja. Ez már az exjugoszláv tornádó első tölcsére volt, ami másodszor az ezredvégen is lecsapott és beszippantott. Azóta is jéggé dermeszt, ha csak meglegyintenek az olyasmik, amik ott történtek; márpedig a kelet-európai mélyföldek párái időnként előállnak valami hasonlóval. A yu meteorológia emlékrétegei számomra egyrészt a lokális instabilitás infernális viharzónáját, másrészt egy valamikori, felemás progresszió fátyolos emlékkertjét jelentik, amelyeknek számtalan változata létesül és múlik el a renl-tiuie globális kavalkádban. Itt nálunk, a Vad-Közép-Kelet-Európában időnként olyan előrejelzések gyúlnak a fejekben, amelyek a közös búra légkörét az elvisel-hetetlenségig turbózzák. Mire a nációk delejes előadása véget ér, talán még marad nap Michel Serres írja, hogy a racionális olyannyira valószerűtlen, hogy a csodával, a nullával, a semmivel egyenlő. A jelenvaló a vihar, a felhő, a káosz és a tumultus. Ex-Jugoszláviát és a hozzá kapcsolódó konkurens emlékeket egy hologramnak képzelem. Középen a kitárt karú Teslával, aki, mint a Vitruvius-ember, a pozitív és negatív világerőknek bátran nekifeszülve s egyben tehetetlenül kiszolgáltatva, villámokat bocsát a huszonegyedik századi kortárs szemantikába. KURDY FEHÉR János