Ex Symposion 80. [antikvár]

Bevezető Negyvenvalahány évvel ezelőtt ?iz Új Síjniposioii delegációjával Budapesten járt egy lassú, megfontolt beszédű fiatal férfi, tömzsi, bajuszos, igazi népfi, első generációs értelmiségi. Narodnyik egyetemi cimboráim azt keresték benne, ami összeköt, s mintegy az erdélyi magyarság helyzetét vetítve a vajdaságira faggatták a kisebbségi sors keserveiről. Kedvesen válaszolgatott, de arra terelte a szót, hogy a kérdések félreértésből és leegyszerűsítésből keletkeztek. S elmélyült előadást tartott a jugoszláviai prókról és kontrákról, a szabadabb levegőről, amit a magyarok is élvezhetnek, azokról a kapcsolatokról, amelyek a kritikus magyar értelmiséget ellenzéki szerb és horvát értelmiségiekhez fűzik. Ezután a beszélgetés után ismerkedtünk meg, barátkoztunk Össze. Kezdtem eljárogatni Újvidékre. Megismerkedtem akkori feleségévei, a mai tudós professzor asszonnyal, Thomka Beátával, aki már az időben is komoly, fölkészült, invenciózus irodalomkutató volt, s bájos fiatalasszony - „papkisasszony", ahogy neveztem, mivel protestáns lelkészek leszármazottja volt. Meg gyermekeikkel, Kisbeával és Danival. (Az egykori házaspár sok évtizeddel később véletlenül egyazon évben kapta meg a legnagyobb magyar szakmai kitüntetést, Végei a Kossuth-, Thomka a Széchenyi-díjat.) Újvidék, Szabadka, Belgrád, Szarajevó, Herceg Novi, Kotor, Dubrovnik, Budapest, Langenbroich, Köln, Liege, Berlin, Bécs. Próbálom fölidézni azt a sok helyet, ahol együtt voltunk, mert fölkerestük, meglaktuk, együtt mentünk a tengerre, közös konferencián vettünk részt, vendégül láttuk - utóbb már új társával, Anikóval. Egy barátság természetéről nem lehet többet mondani, mint amit Montaigne mondott, amikor megkérdezték, miért szerette barátját. Mert ő ő volt, s mert én én voltam. De hát a barátság manapság magánügy. Ám ha megkérdeznek, hogy mit becsülök Végeiben, az már valami objektív, amire válaszolni lehet. Először mindig egy József Attila-sor jut az eszembe: „ha féltem is, a helyemet megálltam". Végei talán idegeiben hordozza őseinek szorongását a változástól, a hatalmasok fenyegetésétől, azt az idegenséget, amelyet meg is írt a várossal ismerkedő kollégistáról. Beszédének stílusában, gesztikulációjában, mimikájában őrzi azt a híme-ző-hámozó egyensúlyozást, amellyel a föld népe, a - Tömörkény remek jelzőjével - célszerű szegény ember megpróbálja túlélni a legkülönbözőbb basáskodásokat. De ha odahallgatunk, hogy mit mond, ha látjuk, miképpen cselekszik, akkor azt találjuk, hogy kristálytiszta erkölcsi elvekhez ragaszkodik és minden helyzetben bátran, egyenesen viselkedik. Másodszor a hely szelleméhez való viszonyát említem. Végei faluban. Szenttamáson született, így hát „bebíró", és nem őshonos Újvidéken. Mégis ő Újvidék igazi költője. Ahogy Lengyel Péter Budapesté, Darvasi (egy másik bebíró) Szegedé. S nem is csak Újvidéké, hanem Neoplantáé, Neusatzé, Novi Sadé, Hobh Ca4-é. Ahogy a Mária Terézia-i latin névadás után minden honos lefordította a Város nevét a maga nyelvére. Végei elbeszéli, hogy édesapja megmutatta neki azt a fontos középületet, amelyet építőmunkásként ő is épített. Kollégista évei alatt ez lehetett az első kapocs, amellyel elsajátította a várost, amelynek ismeri történetét, amelynek élvezi kulturális keveredését (mint nagy méretben Belgrádét), s amelyet megörökít műveiben. Harmadszor azonban mindezt múlt időbe kell tenni - abba az epikai múlt időbe, amely kedvezhet a regénynek, az esszének és Végei kedves műfajának, az esszéregénynek, de nem kedvez a közérzetnek. Az Extenitóriiiui, a Houtnlan esszék, a Perenividéki élet címében is utal rá, hogy a Város költője egyben a hontalanság költője is. Jugoszlávia tragédiája, úgy látszik, elvágta azokat a szálakat, amelyek éltették - minden konfliktus, feszültség, sőt árulás, egymásra fenekedés, történelmi alkalmazkodás, megalkuvás ellenére (amelynek Végei hűséges krónikása) - Újvidék soknyelvű, szerves életét. S a nyelvi, etnikai értelemben vett anyaországgal való kapcsolat sem enyhíthet a hontalanságon. Végei az elsők között javasolta a kettős állampolgárság intézményének bevezetését, de nem abban a kegyként adott és cserébe vazallusi hálát elváró formában, ahogyan az megvalósult. Végei tehát magányos ember. Bár tanúsítom, hogy például Belgrádban milyen szeretet és megbecsülés veszi körül egy konferencián, s Budapesten is megvannak a hívei, tisztelői. Az utolsó évtizedben művei sikert arattak német nyelvterületen, s szép időket töltött Berlinben, a Kurfürstendamm végéhez közeli kis utca, a Storkwinkel DAAD-lakásában, amelyben oly sok magyarországi magyar író is lakott. Ám kitartott Újvidék mellett, ami önmagában nem érdem, csak individuális életbölcsesség. RADNÓTI Sándor