Ex Symposion 70. [antikvár]

Arendszerváliás voltaz egyetJen időszak acsaládunk életében, amikor az apám viszonylag aktív cselekvőként részt vett a körülötte zajló eseményekben is, nem csupán egymagában örvénylő íróként írt vagy utazott el a különböző alkotóházakba. Hat-hét éves voltam, vitt magával mindenhová, már végig a nyolcvanas években a Demszkyékhez szamizdat-ügyben (mint nemrég nyilatkozta egy interjúban, a Krassóhoz is), a Színház című lap szerkesztőségébe, ahonnan a trolikat figyeltem a Kálmán Imre utcában, a Bős-Nagymaros eÜeni tüntetésekre a Parlament elé. Ez idő tájt jeleni meg a két legfontosabb könyve, és nem csak a konyhában vagy az íróasztalánál láthattam, esetleg a Joliot-Curie téri közértben, ahol citromos, epres és meggyes joghurthabot vettünk desszertre, vagy a Saád Katit és a tejtestvéremet, az Eörsi Ritát látogattuk meg a tanyán. Az anyám egy nagyon szép színésznő volt. Néhány éves koromig azonban gyakran otthon hagyott kettesben az apámmal, hogy Debrecenben játsszon. Leutaztunk megnézni öt egy-egy darabban. Aztán otthon maradt, és mindent igyekezett interpretálni nekem és a közben megszülető két öcsémnek. Halász Juditot hallgatmnk, beíratott egy alakulófélben lévő jungiánus iskola előkészítőjébe, ahol trappoltunk az avarban és cintányéroztunk, majd amikor az mégsem indult be, az újonnan alapított Rogersbe adott. Minden este megnéztem az esti mesét a kettesen 18.25-kor és utána az egyesen is. Egyszer csak beleszerettem a piros, lila, kék és zöld színű tévéújságokba, és éveken keresztül azokat bújtam, gyűjtöttem, másoltam, utánoztam írógéppel; azóta is fejből tudom a műsorukat nagyjából. A mese után azonban mindig lefeküdtem, a híradó utáni sorozat érdektelennek tűnt föl a számomra. Kivéve egyszer, amikor az óvodában a kedvenc barátnőm nem engedte, hogy velük játsszak, mert előző este nem láttam A korona ékkövét. Keddenként 20.05-kor vetítették. 1989 őszén megalakult az első szabad irodalmi lap, a Magyar Napló. Az apám sűrűn bevitt az írószövetség épületébe, ahol a körben elhelyezett asztalok mögött kortárs írók üldögéltek, a fridzsider pedig tele volt kólával, a Soros Alapítvány támogatásával. Ugyanígy, a Rogersben is a Sorostól kaptuk a fénymásolót. A tavaszi választásokkor a pártokat bemutató röplapot készítettem, és ajánlószöveget írtam Nádas Péterről, a Magyar Napló ötödik kerületi jelöltjéről, ősszel pedig SZDSZ-plakátot rajzoltam: „Szavazz a Demszkyre, ki a tettek embere!" Az egész gyerekkoromat áthatotta a mítosz, hogy a Demszkyt gumibottal verik a rendőrök, ő pedig üvölt az utcán, hogy „azért visznek el, mert szamizdatokat készítek!" És a személyes emlék, hogy ahányszor náluk voltunk, a macskájuk megkarmolt. A felesége, Rozi mesélte, hogy amikor már a Magyar Bálinttal élt, a macska akkor is mindig megkarmolta a gyereküket. Allergiás volt a gyerekekre. Én meg a macskákra, gondolom, azért huzigáltam a farkát. Igen jól éreztem magam Budapesten, szerettem azt a sok értelmiségi felnőttet, akiknél, ha fölbukkant egy gyerek a kömyezetükben, mindig ő lett az elsö, és amikor 1990 kora tavaszán, mint általában, a nagymamámtól, az unokatestvéreimtől vagy a bábszínházból jöttünk hazafelé a Roosevelt téren - az anyám kommunista dalokat énekelt az autóban, a kedvencem a Vörös Csepel volt -, a Lánchídon és az Alagúton át, a Krisztina téren nagyon otthonos volt a város: az első kerületi jelöltek plakátjai voltak a falakon, az MDF-es Szabad Györgyé, akinek a lánya a szerelmem volt, az SZDSZ-es Dombach Alajosé, vagyis Lojzié, akinél mintha lettünk volna is, és a FIDESZ-es Ungár Kláráé, akiért az anyám rajongott. Az elsö forduló másnapján be is akart lépni a FIDESZ-be, elmentünk a Kiss János altábornagy utcai irodába, de végül megúszta: éppen aznap töltötte be a harmincötödik életévét, és ezzel átlépte a fölső korhatárt. A szüleim elvittek magukkal szavazni is. Elmondták, hogy az egyéni jelöltek közül mindketten a Ráday Mihályra szavaznak, listán pedig az apám az SZDSZ-re, az anyám a FlDESZ-re. A választások utáni tavaszi szünetet a szigligeti alkotóházban töltöttük. Étlapokat írtam, amiken a „fideszvacsora", „margithídi leves", „kutyaberlini finomkenyér" és „vacsoramama" volt a menü. Ekkor már nem vittek át egymáshoz minket a Szabad Julcsival, mert váratlanul megszakítottam vele a kapcsolatot; egy idő után már jobban szerertem az apja könyvtárát és öröknaptárát, mint öt. Ebben az időben lett Wartburgunk, de még akkor találtunk egymásra, amikor a nagyszüleim Trabantjával lementünk a visegrádi ELTE-üdülöbe, ahol ők is töltötték a karácsonyt. Talán épp a Ceau§escut végezték ki a tévében, amikor egyszer csak mászni kezdtünk egymáson a társalgó székei közt. Aztán mindennek vége szakadt. 1991-ben elmentünk diplomatának Varsóba, az apám a Magyar Kulturális Intézet igazgatója lett. Néha még jöttek hozzánk vendégségbe otthonról, például a Kis János vagy a Keltái Robi. De egyre távolodott Önmagam szerves átélése is Aki a nyolcvanas években született, a gyerekkora egyet jelent a rendszerváltással. Nehezen felejti el az értő pedagógiával műsorra tűzött rajzfilmeket, az új utcaneveket, a szüleik hirtelen aktivizálódását vagy Bródy János gyerekdalait; időről időre én még mindig azokból értem meg magam. Erről szól ez a lapszám - kortársak és néhány „akkori felnőtt" szemszögéből. Pályi Márk