Ex Symposion 64. [antikvár]

ZEKE GYULA DOHANYLEVEL A MINISZTER ASSZONYNAK Tisztelt hölgyem! Én írok önnek. És ez rendben is van így. Mind idáig bizonyára azt sem tudta, hogy a világon vagyok, én viszont egy ideje tudok róla, hogy ön a világon van. Ez is rendben van, én író vagyok és kávéháztörténész, ön pedig orvos és politikus. Normálisnak tetsző körülmények közt az orvosok és a politikusok nem érdeklödnek az írók (és a kávéháztörténészek) iránt, és megfordítva, az írók (és a kávéháztörténészek) sem érdeklődnek az orvosok és a politikusok iránt. A valóság persze mindig színesebb, mint a normalitás. Ismerek orvosokat, sajnos nem sokat, akik tisztában vannak a vers és próza gyógyító erejével, s nemcsak olvastatnak betegeikkel, de maguk is olvasnak. (Álltam M-mel például a János kórház onkológiájának teraszán, talán a harmadik agyműtétje után, és M nevetve mesélte, mennyire fellélegzett a „doki bácsi", amikor ő hét nap után letette Kosztolányit, és Adyt vette a kezébe.) Politikusok is akadnak, akik időnként költőkre hivatkoznak (nota bene Kosztolányira sosem, Petőfire és Adyra annál inkább), sőt regényeket írnak maguk is. Ismerek azután írókat, akiket orvoshoz visznek életük kockázatos óráján, sőt olyanokat is, akik önszántukból üldögélnek olykor a vajszín rendelők fehér padjain. Akadnak emellett napjainkban is literátorok, akik politikusnak (is) képzelik magukat, sőt olyanok is, akik a Pantheon félreeső zugaiból a Parlament kivilágított üléstermébe költöztek. Nem mondhatjuk tehát, hogy a két - egymás köreivel is csak alkalmilag érintkező - társadalmi konglomerátum a Duna két oldalán élne a maga zárt világában, a kapcsolatfelvétel ritka esetei azonban mégis inkább alapvető különállásukra hívják fel a figyelmünket. Jól éreztem és érzem én is magam ebben a különállásban és ebben a különülésben, várakozom ugyan időnként a vajszín rendelők fehér padjain, de kórházba önszántamból nem megyek, és egy fikarcnyit sem képzelem magam politikusnak. Most mégis levelet írok 1