Ex Symposion 56. [antikvár]

BALASSA PETER HEKERLE LÁSZLÓ HALÁLARA Elment egy fiatal irodalmár és kritikus, anélkül, hogy bármit befejezhetett volna, hiszen alig kezdhette el a pályáját. Harmincéves volt! Halála fokozottabban, mint sok más veszteség - jóvátehetetlen és föloldhatatlan. Sem a természetnek, sem az emberi körülményeknek, semminek nincs mentsége. Ezt most miért, miért?? Még hányszor és milyen rettenetes változatokban nem lesz igazunk (magyarázatunk) a világ tompa rendetlenségével szemben? Mi ez az értelmetlen csapkodása mostanában a halálnak? Mit művelnek velünk az istenek? Hogyan történhetett, hogy nem volt segítség? Hogyan történhetett, hogy egy rutinműtét után pár nappal egy életerős fiatalember kínok között halt meg? Hogy egyedül kellett maradnia a hirtelen rátörő pusztulással? Hogy még nem volt meg szinte semmi abból, amiről barátai, az Örley Kör tagjai (melynek névadójául a harminckét évesen elpusztult egykori irodalomszervezőt éppen ő javasolta), meg néhány folyóirat szerkesztő biztosan tudta, hogy nemsokára meglesz? Mi biztos még, ha egy fiatalembernek el kell mennie? Miért van gyermekhalál? Mert az övé az; hiszen még - és most már mindörökre - ártatlan volt, még nem élt, még nem bontakozott ki, még készült, még nekirugaszkodott, még csak tudható volt, hogy lesz - és már nincs, nincs, nincs. Miért törvény a képtelenség? Mit jelenthet immár a bizalom a tehetségében, a szeretetre méltó lényében? Micsoda féktelen gúnyolódása az enyészetnek a „lehetett volna"? Az ígéret, a várakozás: néhány finom esszé és tanulmány, tájékozódás az italianisztikában, kitűnő irodalomszervező ötletek, vitavezetés (még három hete sincs) az irodalmi hajón, vállalkozástervek, irodalmi estek, néhány vitairat (épp e lap hasábjain is). Hát minden a halál ígéretévé változik? A „nem lesz többé" utópiájává? Hol vagy, hol lehetsz, te megnyugvás, ha cserbenhagysz? Mi ez a játék a gyermekkel? Miért tűnik úgy, hogy a halál már nem visz el, hanem öl? Hekerle Lászlót nem vitte el: megölte. Ez most minek a próbája? És minek Csöndes és halk szavú voltál, meg szerényen kifinomult, holott mondani kezdted már egyre markánsabban a magad véleményét, kiépíteni saját kritikusi, esszéista világodat. Fölkészülten és jó ösztönnel érezted az irodalmi életet, az időket - vajon a Te idődet érezted-e? Miért kellett félned, félned és szenvedned? Titkolt, diákos lelkesültséggel sugárzó tekintetednek, szép szemednek miért kellett megtörnie egy nem emberi realitás látványától? Szemérmes melegséged miért hagyott itt minket, a félelem völgyében? Vártunk Téged, és nem jöttél. Mire várjunk még, ha ez lehetséges? Isten (legyen) Veled. Nem tudom ezt, csak remélem. És ez most túl kevés. (Élet és Irodalom, 1986, július 11.)