Ex Symposion 46-47. [antikvár]

A leszakadó mennyezetről, a madzagról és a felbontatlan levélró'l A 37 éves Kosztolányi Dezső a következőképpen ír egy pár évvel korábban az Akadémián tett látogatásáról: „A professzor, rokonszenves fiatalember, nem Racine-ről és Chateaubriand-ról beszélt az ódon, tiszteletre méltó falak között, hanem azokról, kik élnek, a legújabbakról. [ 1 Romáin Rollandról meg Marcel Proustról, az expresszionista regényíróról, ki akkor még élt. [ 1 Különös, érdekes, okos előadás volt. Én azonban közben folyton arra gondoltam, mi lenne, ha egy magyar egyetemi tanár ajkára merné venni például Juhász Gyula nevét. Bizonyára rászakadna az Akadémia mennyezete, s azonnal maga alá temetné." Ezek a sorok elsősorban azért lehetnek elgondolkodtatóak, mert ma Kosztolányira vagy Juhász Gyulára ritkán gondolunk úgy, mint élő, indulatos, sebezhető és esetenként igazságtalan kortársakra, akik azért küzdöttek, hogy ne a (bármennyire is szeretett és tisztelt) „poros klasszikusokról", hanem róluk, vagyis a mai írókról és a mai irodalom kérdéseiről essék szó. Amikor 2003. decemberében a Veszprémi Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén a „Csak a madzag tenné?" A novellaciklus újmiródó hagijomiínya a magyar irodalomban című konferenciát Kosztolányinak ezekkel az akadémikus irodalomtudományt támadó szavaival nyitottam meg, nem az egymás elleni küzdelemre, hanem a párbeszédre szerettem volna felhívni a figyelmet. Arra a lehetőségre, amit az irodalomtudomány, a kritika és az írók együttgondolkodása, vagy, másképpen, a „régi" és a mai irodalom dialógusa kínál. A novellaciklus kérdése ugyanis egyszerre érinti Mik- száth, Krúdy, Kosztolányi vagy Bodor Ádám, Ferdinandy György és Háy János munkásságát — a novellaciklus egyidejűleg vet fel irodalomtörténeti, műfajelméleti kérdéseket és az irodalmi élet működésének lehető leggyakorlatibb vonatkozásait, a közölhetőséget, az eladhatóságot, az író küzdelmét a szerkesztőkkel és a határidőkkel. A novellaciklus ugyanakkor a szöveg és az olvasó párbeszédének terepe is: ha Borges megállapítását a regényekben előforduló (és a novellaciklusokból hiányzó) üresjáratokról összevetjük Háy János esszéjének zárómondatával, amely szerint az olvasó „a novellák közötti résbe a saját életéből nyom szigetelést", úgy tűnhet, a novellaciklusokban nemcsak a novellákat, de az „üres helyeket", s így egyúttal önmagunkat is olvassuk. Ahogy Ku-korelly írja a TündérVölgyben: „Egy történet van. Tele, üres. Teli és üres. Tele üres helyekkel." Egy a novellaciklus kérdésének szentelt számban, úgy tűnik, az ürességet, a „szigetelést" vizsgáljuk voltaképpen: azt a valamit, ami egymás után következő novellákból dklust varázsol, úgy, hogy mégsem teszi őket regénnyé. A „madzagot" próbáljuk megközelíteni tehát: „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára." (Örkémj István: Az élet értelme) Dialógus ugyanakkor nemcsak irodalomtörténet és élő irodalom, szöveg és olvasó, de szöveg és szöveg között is lehetséges: ez történik mostani számunk felkérésre született „novellaciklusában", ahol a ciklus egyes darabjainak irodalomtörténészek által előszeretettel vizsgált visszatérő elemeit előre megadott, majd a szőve gekbe beépített mondatok jelentik, többek között Kosztolányi Boldogság című írásának néhány sora: „Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél." Az EX Si/mposion mostani számával arra tesz kísérletet, hogy ciklusok olvasása keltette „érthetetlen örömöket és gyötrelmeket" ne megszüntesse, hanem, ha lehetséges ez, növelje a novellaciklusokról itt olvasható írások segítségével. SZILÁGYI Zsófia A FELBONTATLAN LEVEL Ex, napló, ex 1. (történet, mplószerú) Tegnap bezzeg tavasz volt, már az ágyamból láttam, hogy a Balázs Béla utca fölött, s odébb is, a Lenhossék térnél, a Hallemál alig néhány felhő kószál, ömlött a fény, csúszkált a cserepeken és a pocsolyákon, onnan verődött vissza a felhőkre, ezek a felhők is arannyal voltak beszegve, mint valami harmadosztályú szentképnyomaton, ahol már nem lehet kétség afelől, hogy oda-föntről perceken belül megérkezik a boldogító üzenet, eltekintve attól, hogy a szentképekre nem szokás repülőgépek kondenzcsíkjait festeni, márpedig itt rögtön három is volt, akár egy szabásmintán, viszont egyre girbegurbábbak és elmosódottabbak lettek a vonalak, mert azért a szél is fújt, összezavarta a nyomokat, igaz, nem annyira, hogy ne vehettem volna észre, hogy azok az oda-fönti ágyneműk éppen olyan alakzatokat vesznek fel, mint itt mellettem a párnám és a paplanom, én ugyanis az ágyamból, amikor fel van húzva a redőny, egyenesen a Ferenc téri fák tetejére, a szemközti háztetőkre és az égre látok, kérdés, hogy onnan vissza néznek-e rám, így kezdődik a nap, tegnap reggel is onnan szemléltem az aranyhímzéses felhőket és a közéjük húzott vonalakat, ma meg semmi mást nem bámulhatok, csakis a szürkeséget, kopasz fák, az elhagyott varjúfészek, háztetők, aztán megint háztetők és az ide-oda forgolódó daruk, a mi környékünk ugyanis egy folyamatos építési terület, három éve lakunk itt, és azóta ez megy, dübörgés, kalapácsolás, kattogás és a gépek hangja, volt úgy, hogy az ablakomból tizennégy darut láttam, nem mintha zavarna, mármint az építkezések hangja, város-rehabilitáció, a világ olyan, amilyen, a gyengének, a semmi embernek nincs benne helye, Középső-Ferencváros, amelyik házat érdemes megmenteni, azt felújítják, amelyiket nem, ott jönnek a dózerek, a mi terünkön például öt ház tűnt el és három új épült két év alatt, most nődögél mellettünk a negyedik, ami azt jelenti, hogy legalább egy hónapig csak lefelé ástak, mintha lefelé is meg akarnák építeni azt a házat, holott csak egy három emeletes mélygarázs lesz alatta, mindenesetre, ha onnan nézzük, akkor most a mi házunk már nyolc emeletes, hiszen lefelé megnőtt hárommal, valamikor tisztes kismesterek és kispolgárok utcái voltak itt, lásd Mester utca, nem is beszélve a régebbi időkről, amikor még csak présházak és a bolgárkertészek kunyhói álltak errefelé, a Kálvin téri városkapunál véget ért a város, itt meg gyümölcsöt és virágokat termesztettek, ezt őrizték meg az utcanevek. Viola, Bokréta, Liliom, aztán persze mindent benőttek a házak, a mi terünk ugyanarról a királyról kapta a nevét, nünt a Ferenc körút és maga a kerület is, ráadásul a házunkon hatalmas felirat díszeleg: Ferenc-udvar, és nem dicsekvésként mondom, de a mi házunk előtt van Budapest legszebb közvécéje, egy zöldre mázolt pavilon, néhány éve újították fel, s nem csupán kikenték, de még légkondicionálást is építettek bele, s bádogtetőt illesztettek rá, tulipánt formázó kovácsoltvas díszítésekkel, egyébként igencsak szúrósnak tűnnek ezek a vastulipánok, mintha attól kellene tartani, hogy valaki a közvécé tetejére akarna felkapaszkodni, talán hogy megnézze, hogy feljebb van még egy tulipánkoszorú, akárha valami koronácska volna, persze zöldre mázolva az is, vagy hogy összeszedje a labdákat, ugyanis ez a tu-