Erdély-Székelyföld - Álom a vár alatt [antikvár]

„újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő " Újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő, gyermekéveim suhanó zenéje. Meg ne lásd árnyékom, a bús kísérőt: ötvenöt évem. (Aprily Lajos: Ének a Küküllöhöz) Brassóban született. Parajdon élte gyermekkora legfogékonyabb éveit, amelyek egy életre szóló természet-élménnyel ajándékozták meg. Aztán jöttek még életének újabb állomásai: Kolozsvár, Nagyenyed, majd újra Kolozsvár, végül Budapest s öregkori menekülésül: a Duna-kanyar. Az élmény lényegén azonban alig változtatott az, hogy annak forrása a titkokat rejtő Kisküküllö-menti táj után az élethajszában apja nyomában megjárt Galbina, a Bihari havasok, az enyedi fiatal tanárként, „a diákvándorlás lelkes apostolaként" végigkirándult Erdélyi Érchegység (a Csáklyakő, a Pilis, a Székelykö, a Detonáta, a Remetei sziklaszoros), vagy élete utolsó szakaszában Szentgyörgypuszta volt-e. Mert Áprily Lajos viszonyát a természethez valójában nem a helyszín, hanem a természeti környezet üzenete határozta meg: menedék volt számára a gyermekkor erdőt-mezőt járó barangolásainak, a legendái történelmi múltat idéző helyszíneinek későbbi felidézése - gyógyító balzsam, védelmező erő, tisztaság a mindennapok ellen. Egész költészete fölött ott komorlik a magyarság első világháború-végi tragédiája, amelyben a költőt ihlető természeti környezet - különös erővel és első sorban a gyermekkorból magával hozott sok-sok élmény - nem első sorban tárgyi valóságában, hanem sokkal inkább mint .jelentés- és közérzethordozó jelkép" (Láng Gusztáv) találja meg a maga funkcióját. Ott van ez a természetlátás már első kötetei, a Falusi elégia (1921) és az Esti párbeszéd (1923) verseiben, s hiába szakad el Erdélytől 1929-ben, elkíséri a költőt az öregkor végső határáig, a Jelentés a völgyből öszikéiig. „Nem hangulatvilágot fejeznek ki versei, hanem világhangulatot" - idézhetem újra Láng Gusztávot, világhangulatot, amelyben azonban nem az önfeladás, hanem a mindennek ellenében védelmezett, nagybetűs Emberi Eszmények melletti kiállás a hangsúlyos. Nem egyszerűen védekezésül menekül a természetkínálta emlékekhez, hanem azokon át akarja felmutatni azokat az értékeket, amelyeket a Kor fenyeget, s jelezni, hogy bennük rejlik a megtartó erő. Talán egyik legismertebb verse a Tetó'í?, atranszilvanizmus ideológiájának egyik legszebb költői megfogalmazása. Ebben a - különben Kós Károlynak ajánlott - versben is menekül a költő, az összeomlás elviselhetetlennek érzett súlya alól, így érkezik ki a hegyekbe, amelyek között nem csak megnyugszik, de reményt keltő példát is talál arra, hogy van ígérete a továbbélésnek. S ez a megtartó erő - a vers üzenete szerint - nem csak a természet, hanem az ember, aki „békességes szót" és fehér sajtot kínál a hozzá menekülő völgyi embernek. Ebben a könyvben a költőt varázskörébe ragadó természet - főképp a legfogékonyabb gyermekkorban látott-hallott-érzékelt világ - a fénykép eszközeivel konkrét látási élménnyé transzformálódik. Az album jellegéből és eszközeiből következően ez természetes is. De igazi hatását akkor éri el, ha megpróbálunk mögéje nézni a felvételeknek, s a konkrét látási élményt visszafordítjuk világhangulatot kifejező, s egy véres-bünös 20. század „világhangulatával" szembeszegülve, a humánum hitvallását hirdető üzenetté. Kolozsvár, 2012. április 3. Dávid Gyula irodalomtörténész