Enigma 51. [antikvár]

Marno János EMTRÓPIA (LINÓMETSZET) rnmmm' Rostos marha, most így Iát neki, rostos marhaszínű az ég, tehát még nem késő, szertelőheti utolsó dárdáit a nap, míg ő az idejét fecsérli; szereplői vidékről, és az a vidék nem erről a világról. Többségük masszív szenvedélybeteg. Sokat beszélnek, s még több a theátrilis csend. Például térdre vetődik az egyik a másik előtt, dermesztő a hideg, a pólyázó sárga a dohányfüsttől. O maga meg most vág át az alkonyi csúcsban az Alkotás úton, műveletében a világon semmi kép-letesség. Szokott útja aztán hullámsírba fordul, az aszfah feltörve a kapaszkodó mellékutcán végig, s súrolja kabátját egy pizzafutár. Szeme, a szemében, akár a szilvavelő; hang, mélyebbről, mégsem szólítja, fájdalma pedig elhanyagolható. Lényei örökké elvesztik egymást a színpadon, egymás szavába vágva forognak tulajdon árnyékuk körül, s válnak hirtelen egész áttetszővé. Egyszerre soha. Nincs közös veszteség, amely egyetlen falatként kaparná mindnek a torkát, s amelyen úgyis csak hajba kapnának, amint a hajnal újfent nekilátna felváltani az éjt. Veszekednének, eldugott szárnyában a háznak, s megnyílván rájuk az ajtó: ott állnának dagadtra csépelt fejjel a pólyázó előtt, szivárogvást a vér hajhagymájukból. Istenem, mit tettél velük nekem. A valóság azonban nem Istentől való. Ő mindig akkor