Emlékeim [antikvár]

Hosszu késéssel érkeztünk a fővárosba. Amint a kis motyómmal kisiettem a hajóból, első utam Ernő barátomhoz vezetett, aki a Felső erdősoron lakott, valami harmónikásnál. Ugy beszéltük meg a dolgot, hogy együtt veszünk lakást; tudni akartam hát, hogy talált-e már alkalmas spelunkát két tandíjmentes filozófus részére. Rettentő hosszu volt az út; zegzugos utcákon, ismeretlen vidékeken, folytonos kérdezősködés között értem a mostani Andrássy-út helyén állott sikátorok piszkos vonalán ki, a vetések közé. Mert ott már vetések voltak, kertek, homokdombok és fűzfák. Végre egy irgalmas lélek bekalauzolt az utcába, amely állott összesen két-három házból, az egyiknek az ablaka is az utcára nézett, a másiknak csak az istállója. A harmadik, az én barátom lakása, nem nézett sehova. Hosszu keresgélés után találtam egy deszkakerítést, amelyen kis ajtó volt. Kopogtattam s egy tisztes arcu, tisztán öltözött öregasszony nyitotta ki. Első pillanatban azt hittem, az édesanyám. Olyan jóságos arca volt, olyan nyájasan kérdezett, hogy kit keresek? Megmondtam. Nagy örömmel vezetett be. Ernő már régen várt. Annak is hiányzott a megszokott baráti kör, a Pécsre való emlékezések társasága. Aligha olyan keserü szívvel nem szakadt el onnét hazulról, mint én. Az anyja szegény munkásasszony volt és zártszéknyitogató esténkint a színháznál. Az se valami fényes kilátások között hagyta el az otthonát...