Elfogult írások [antikvár]

Arctalan nemzedék (rövidített változat) Soha ennyi fiatal költő! Ez a felkiáltás szinte valamennyi élő és megszólaló, megszólalni tudó kritikusunk, irodalom-szak-értőnk száját elhagyta már; akiét eddig véleüenül nem, hamarosan, ezután. Sohasem késő. Egyik vezető irodalmi lapunk főszerkesztője nyilatkozta a József Attila Kör valamelyik szeánszán: „a legfiatalabb nemzedék számomra arctalan!" A fiatal lírikusok nagy tömegű jelentkezését nem új dicsőség leszögezni, mégis, mintha kötelező volna, léptennyomon megteszik. Azt, hogy éppen a tömeg és a süly közötti különbségtétel marad el a legtöbb hozzászólónál, illetve éppen e kettő összemosása következtében válik végleg kaotikussá a helyzet, még senki nem méltatta kellő figyelemre. Ha pedig ez a különbségtétel felbukkan is egyikmásik munkában, az többnyire megmarad a régi álbölcselet szintjén: minél több a fókavadász, annál kevesebb a fóka. Szó szerint: minél több a költő, annál kevesebb a jó vers. Lefordítva: sokan vagytok, de nem értek semmit, ha igen, alig valamit. Az játszódik le ugyanis napjainkban, hogy egy olyan új társaság szorong, követel bebocsátást az irodalom szent falai közé, a kapuk előtt, mely megint más mércéket kér, akar látni az őket megítélni illetékesek kezében. Magyarán: az a társaság (jobb szó híján nevezzük egyelőre társaságnak őket) már kikerült az időben ható nagy mágnesek erőteréből, ha rövid időre a szelük megérintette is őket, nem akar, és már nem is tud az előttük járó nemzedék utóhada lenni. Ez az új társaság csöndben van. Kerüli a látványosságokat, demonstrálni önmagát csak munkáiban hajlandó. (Szükségszerűen igaz ezzel egy időben, hogy másban nem is nagyon tudná.) A politikát legritkábban keveri bele a költészetbe, avagy: költészetét nem akarja a politi- % j I i« 7