Cs. Szabó László terei [antikvár]

Előszó Nem Kolozsváron született, és nem is a Házsongárdban tért végső pihenőre, mégis itt, „a szép", a „barbár, hűvös, erős, okos", mint írja, „városomat" tekintette igazi otthonának. Titokzatos szálak fűzték Kolozsvárhoz, sőt az egész „erdélyi birodalomhoz". „Keleti Svájc", mondja, „gyökere a Székelyföld, feje Kolozsvár"; Farkas utca, „a mi Via Sacránk", írja. Miről beszél? Létezik-e még, sőt létezett-e valaha Cs. Szabó László Kolozsvárja? Vajon az emigráns nosztalgia mámorában megpuhult emlékek mondják tollba a szép beszédre eltökélten törekvő írónak ezeket a tulajdonképpen szédületes szószerkezeteket? Ha a tüneményes szépségű Erdély-esszéket vagy olykor kifejezetten liturgikus hangütésű Kolozsvár-verseket olvassuk, arra érzünk késztetést, hogy elzarándokoljunk arra a vidékre, amelyet Cs. Szabó következetesen Erdélynek hív; és bebarangoljuk utcáit, megismerjük épületeit, belépjünk elzárt, talányos tereibe annak a városnak, amelyet Kolozsvárnak szólít. És ha valóban elindulunk erre a sétára, Cs. Szabó nyomába szegődve, az az érzésünk támad, a vidék és a város lakóinak legkivált, hogy tökéletesen ismeretlen helyen járunk. Cs. Szabó mondatai mintha mindegyre a fikció dúsgazdag (város)tereit alkotnák meg, mégsem megnyugtatóak és a legkevésbé sem andalítóak. Mintha megkopott