Az író asztalánál [antikvár]

Kiadói védőborítója kopottas, szélein és a gerincnél szakadozott, a gerinc sérült, hátsó előzéklapon rövid bejegyzés és pecsétlenyomat.
Az olvasó bizonyára meg van győződve arról, hogy ez az egész interjúkészítés egy nagy svindli. És hogy őszinte legyek, valahogy nekem is ez a véleményem. Mert mi történik itt tulajdonképpen? Jön a riporter, felteszi a kérdést, lejegyzi a választ és ettől kezdve úgy viselkedik, mintha minden, magát az írót is beleértve, az ő agyszüleménye lenne. És mindezt pusztán azért, merthogy ő szeret kérdezősködni. De hát bocsánattal legyen mondva, kérdezni a gyerek is tud! Mi ebben a kunszt? Érdekli valami és megkérdi... Nahát épp arról van szó, hogy nincs ebben semmi kunszt. Az egész olyan egyszerű, mint egy pofoncsapás. Engem például érdekelt, hogyan kell megírni egy könyvet. Mentségemre legyen mondva, ez számomra nagyon fontos kérdés, ugyanis már megírtam néhányat, és úgy gondolom, itt az ideje, hogy végre megtudjam, hogyan is kellene azt csinálni. Bevallom, jó néhány interjú után sem egészen tiszta még ez előttem. S ha a beszélgetésekből egyéb is kiderült, az inkább azoknak a lelkén szárad, akik nem akartak nekem arról beszélni, ami engem érdekelt.