Az élet íze - hetvenen túl [antikvár]

Bevezető Ha egy hegyoldalon gyalogolunk felfelé egy hol merészen, hol lassan emelkedő szerpentinen, ritkán nézünk vissza. Valahová távolra vetjük tekintetünket, a messze, néha még ködbe vesző csúcsra. A feladat köti le erőnket, egyik lépést követi a másik, néha kapkodva, máskor könnyebben lélegzünk. Többnyire nem gondolkodunk el arról, hogy megéri-e a fáradságot megtenni a következő lépést. Csak akkor vesszük szemügyre a már megtett utat, ha felértünk a hegytetőre. Menet közben ritkán fontolgatjuk, hogy talán egy másik irányba kellett volna elindulnunk, más feladatot kitűzni magunk elé. Odafent, ahonnan körültekinthetünk, inkább marad erőnk, kedvünk elgondolkozni arról, hogy ez a néha fáradságos hegymászás mennyi örömet adott és mikor, miért szegte kedvünket. Ebben a könyvben olyan embereket szólítottam meg, akik már hosszú utat jártak be. Valamennyien a tágabb értelemben vett nemzedékem tagjai, mindnyájan a háború előtt születtek, és nemcsak saját történetük van, de a körülöttük örvénylő történelem is meghatározta, befolyásolta életüket, gondolkozásukat és a sorsukat. Olyan kérdéseket tettem fel nekik, amelyeket gyakran magamnak is felteszek. Néha fel sem kellett tennem a kérdést, mert a töprengés, a gondolatok, amelyeket engem a kérdésekre késztettek volna, jelen volt bennük, és csak biztatásra vártak. Voltak beszélgetőtársaim között, akik legalább egy évtizeddel korábban születtek, mint én, de mégis nemzedéktársaim. Mintha azok, akik a háború előtt születtek, mindahányan ugyanabban a történelmi kalandparkban próbáltak volna élni, túlélni és megvalósítani álmaikat terveiket, önmagukat. Többségük eszmélő gyerek vagy kiskamasz volt a második világháború alatt, amikor nem hard rock, hanem ágyúdörgés repesztett a fülükbe, nem videojátékok figurái