Bővebb ismertető
Részlet a kötetből:
AZ ARANY-HAGYOMÁNY
A remekírók nem művészek csupán, hanem népük szellemének vezérjelenségei is. Műveik a történelem sodrában állanak: nemcsak jelzik, befolyásolják is a fejlődés útját. Az egymást felváltó nemzedékek az ő segítségükkel kapcsolódnak a történelem folytonosságába s velük mérkőzve fejtik ki önmagukat. Aki róluk beszél, szükségképpen érinti a közszellem alapvető kérdéseit. Azok, akik a nemzeti művelődés állandóságát őrzik, a nagyok lényének és szerepének "eszmévé finomult" emlékezetét ápolják; a változás harcosai azt hangsúlyozzák, ami egyszeri, emberi volt bennük. Eszményítés és megelevenítés hasonló erőjátékában alakul a magyar Arany-hagyomány is.
Ez ellentétes fények sugárzása már Gyulai Pál Arany-képén érezhető. A nagy kritikus kortársa volt a költőnek: látta életének fordulóit, ismerte csüggeteg, zárkózott egyéniségét. De ő rajzolta meg az időtlen érvényűnek szánt Arany-arc első vonásait is, ő mutatta meg életében a "pálya" egységes ívét, ő jelölte ki helyét irodalmunk legnagyobbjai között. Gyulai értett hozzá, hogy a valóságot és az eszményt, a költőt és a mestert összhangzó egységbe foglalja. A következő nemzedékek ezt az egyensúlyt elejtették: az évek során egyre jobban elvált egymástól a példát mutató "klasszikus" és a gyötrődő, ellentmondásokkal teli "ember"...