Alföld 1982/2. [antikvár]

TAKÁCS ZSUZSA Elragadtatás Beszél helyette valaki, mintha maga volna és nem két test az elfüggönyözött szobában, elváltozott hangon, lázasan, ahogy a fúvósok hangszerükbe beszélnek, olvassa sorsukat hangosan, a derengő, meztelen testhez kitérdel belőle valaki, homlokát a nyugvó férfi-karra fekteti. Még villogó száj és hóülte fogak, még homályban karcsú nyak és rózsa mellek hajlanak. Örül, hogy meghal egyszer, örül, hogy a halál nem miatta van, hogy elhalványodnak, mint fölgyújtott fák fogynak és eleresztik végül az eget, tnert izzásuk a tájnak is elviselhetetlen, a szegélyen túlra kihullnak feketén. A szenvedély vonóját csuklóján húzogatja. Köszöni, hogy egyszerre, a másikkal egyhelyütt lehet, mikor minden szétdobálva, eltiltva egymástól a szeretők, hogy természet tárgyai ők, párnák közt, hófehér szobában, ujjongva érinthetik egymást, az erdő engedi. 'Pillanatkép A bolt a csengőszóra összerándult. Nem lenni! - üvöltötték a halak, az akvárium tántorgott zokogva, a fal a végtelenben körbeúszott. Egy őrült hintázott a karikán, madár ruháját lázas bőrére vette, bohóc a kényes kalitka-szigeten az ajtó szárnyalását nézte szivrepesve. Tűnődő ujj az egyik halra rábökött, és megdermedt a lüktető üveg, izzadni kezdtek a száraz csigahéjak, a kagylók vörösödtek. Irgalom! -futott a buborék, s a levegőbe4ulladt.