Ádám és Éva tündöklése és bukása [antikvár]

Előszó Templomban Gyerekkoromban azt mondták a szüleim, hogy a sábeszi szertartást lezáró papi áldás közben mindannyiunknak le kell hajtanunk a fejünket és le kell sütnünk a szemünket, amíg a rabbi ünnepélyes szavai véget nem érnek. Azt állították, roppant fontos így tenni, mert ezekben a pillanatokban Isten suhan át a fejünk fölött, és senki sem élhet tovább, aki szemtől szemben látta Istent. Eltűnődtem a tilalmon. Az Űr arcába nézni, okoskodtam, nyilván a legcsodálatosabb dolog, amelyet bármely emberi lény megtapasztalhat. Hiszen semmi, amit az előttem álló években valaha látni vagy tenni fogok, meg sem közelítheti ezt a páratlan látomást. Fontos döntésre jutottam: felemelem a tekintetemet, és megnézem magamnak Istent. Megértettem, hogy ez végzetes lesz számomra. Nem mertem szüleimnek elmondani elhatározásomat, mert tudtam, hogy kétségbeesnének, és megpróbálnának lebeszélni. Még Marty bátyámnak sem árultam el, mert féltem, hogy felfedi a titkomat. Egyedül kellett cselekednem. Több szombat is elmúlt, mire össze tudtam szedni a bátorságom. De végül egy délelőtt, lehajtott fejjel állva legyőztem halálfélelmemet. Lassan, nagyon lassan, miközben a rabbi az ősi áldást kántálta, felemeltem a tekintetemet. Fejem fölött a levegő teljesen üres volt S azt is láttam, hogy korántsem én vagyok az egyedüli, aki nézelődik a szentélyben. A hívek közül sokan pillantottak körbe, bámultak ki az ablakon, sőt még integettek, és néma ajakkal üdvözölték barátaikat. Felháborodtam: - Nekem hazudtak.