A virradat ígérete [antikvár]

Részlet: Első fejezet Vége. Kiürült a part, egyedül vagyok, fekszem a Big Sur homokján, mozdulatlanul, ott, ahová ledőltem. A tengeri pára meglágyítja a körvonalakat; nem látni árbocot a látóhatáron; előttem, egy sziklán, ezer és ezer madár; a másikon fókacsalád: a gondos apa újra s újra, fáradhatatlanul lemerül, és csillámló testtel, hallal a pofájában bukkan elő. A halászcsérek olykor olyan közel szállnak le, hogy vissza kell tartanom a lélegzetem, és felébred bennem a régi vágyakozás: gyertek, telepedjetek az arcomra, bújjatok a nyakamhoz, a karomba, borítsátok be egész testemet! Lám, negyvennégy évesen még mindig valami atavisztikus gyengédségről álmodozom. Olyan régóta heverek mozdulatlanul a fövenyen, hogy a pelikánok és a kormoránok fokozatosan körbevettek, egy fóka pedig egész a lábamig sodortatta magát a hullámokkal. Föltámaszkodott az uszonyára, és sokáig úgy maradt, aztán visszafordult az óceánba. Rámosolyogtam, de ő csak nézett, nézett komolyan és szomorkásán, mint aki tudja, amit tud. Kihirdették a mozgósítást, és anyám öt órát taxizott, hogy elbúcsúzzon tőlem Salon-de-Provence-ban, ahol a légierő kiképző őrmestereként szolgáltam. A taxi egy rozoga öreg Renault: egy ideig ötven-, majd huszonöt százalékos részesedésünk volt a jármű üzleti