A valóságban felébredni - DVD-vel [antikvár]

BEVEZETŐ Pillanat soha sincs hely nélkül és hely pillanat nélkül. A kettőt összefogja valami: - a sors. Mert a sors az, amely tér is, idő is, bent is, kint is, ahol a hely pillanat és a pillanat hely. Sors nélkül csak végtelen idő lenne és határtalan tér, ahogy a sorsban csak pillanat van és hely. (Hamvas Béla) személyiség titkát, egyedüliségét - mondja Bergyajev senki sem értheti teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ." - S valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensőbb rajzolatával, s amelyben gyakran a külső és nyilvános életté-nyek látszólagos mindennapisága semmit nem sejtet a „belső tájak hallatlan változatosságából". Van olyan - írja Hamvas Béla egy helyen -, akinek élete „magányosnak, csendesnek, eseménytelennek látszik, és sorsának vad kalandjai, szédítő veszélyei, keserű kísértései és feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt és háromszáz csatában vett részt." Minden életrajz elégtelensége, minden biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban életművén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a megfoghatatlanságában, külső és belső összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeiről, felismeréseiről, örömeiről és világosságáról, arról, hogy „miként lesz az ember azzá, ami", vagy hol van az, ahová „számtalan horizonton átlobbanva" elérkezhet, tényszerűen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben és időben, és senki nem ismer önmagában vett „teret" és „időt", csakis a személyes átélésben megvalósuló „helyet" és „pillanatot", amelyet az ember - miként Hamvas mondja - a végtelen időből és a határtalan térből leszakítva saját sorsává formál. „Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer." - Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfűzi: „A pillanat. Ez a személyesség". De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása hatja át számára is azt a semmilyen külső mozzanatban nem rögzíthető eleven személyességnek a képét, amelyből - Rudolf Kassner szavaival - „egyszerre