A szöveg vonzásában II. [antikvár]

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A KULCS Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz. - Hol van kérem az illetékosztály? - Harmadik emelet, 578. - Köszönöm szépen - mondta a kisfiú. . Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismereden világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre. Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 41 l-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva. Amikor már percekig tévedezett, szembe jött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal a hóna alatt. A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját. - Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok. - Pista - ámuldozott az öregúr - jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista? - Édesapámat keresem. - No várj - szólt az öregúr. - Majd odavezetlek. Az öregúr megindidt lassan, súlyos elefándépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte, s oldalról rásandított kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt. Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló-íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577-, 578. - Itt van - mondta. - Szervusz. Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg. Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt. egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette. Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal". Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért". A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy «nem gyermeknek való", és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való". Vele különben se lehetett tréfázni.