Bővebb ismertető
A magyar realizmus megteremtőjének, Tolnai Lajosnak önéletrajzát veszi itt az olvasó. Élete alkonyán írta, hogy megfeleljen arra a kérdésre, amelyet az irodalomtörténet is annyiszor bogozott felőle: hogy lett realistává akkor, amikor a magyar szépprózában Jókai idealizmusa hódított, romanticizmusa adott a magyar regény- és novellaíróknak példát. Tolnai eleve elhárítja azt a feltevést, mintha őt valami világirodalmi ízlésáramlat tette volna realistává; ez a könyv azt bizonyítja, hogy az író szemét az élet formálta ilyenné. Ennek a bizonyításnak érdekében elénktárja egész multját, harcát a nyomorral, emberi önzéssel, irígységgel, megnemértéssel.
Kétségtelen, hogy amikor az itt elmesélt élmények lerakodtak a lelkében, nem mindet látta olyan ellenségesnek, mint most, amikor elénkidézi. Az is kétségtelen, hogy a szenvedések és meghurcoltatások után a beszámolás sem maradhatott békés és nyugodt. Emberekkel került szembe, és haragja, sértődöttsége a bántót most is ellenségének látja. A kornak nem egy tisztelt egyénisége kerül itt pelengérre; a személyes bántódás keserűsége idézi őket ítélőszék elé.