A mondák állatvilága [antikvár]

Ősi babilóniai és egyiptomi emlékek úgy örökítik meg az uralkodó jótékonyságát, hogy az öntözőcsatornák építtetőjének ábrázolják. Nem véletlen, hogy a víz életét adó sajátságába vetett hit éppen innét, a Földnek erről a két pontjáról terjedt el az emberiség között. Ezek voltak az első sűrűn lakott területek, ahol a földmívelés már a történelmi idők kezdetéig oly magas fokra emelkedett, hogy a víztől, az öntözéstől függött a lakosság sorsa, jóformán az élete. Idők folyamán a királyt úgy tekintették, mint aki nemcsak a vizet adja, hanem útját állja a szörnyű sivatag terjeszkedésének és termőfölddé varázsolja a sívó homokot. Megszemélyesítője lett a víz életet adó hatalmának. Maga lett a Vízisten! Tőle függött a föld termékenysége, a nép jóléte. Ezért lett szokássá, hogy a királyt megölik, amikor életadó képessége öregségével hanyatlani kezd. Ma is él ez a szokás néhány benszülött törzs körében a Nilus forrásvidékén. A fő esőcsináló maga a törzsfő, de amikor vénülni kezd vagy megbetegszik, megölik, nehogy gyengén teljesítse „hivatását": az esőcsinálást és a közösség kárát lássa a dolognak.