A behódolt velszi bárdok kora [antikvár]

ALAPVETŐ GONDOLATOK A BEHÓDOLTAKRÓL őszinteség nélkül nincs művészet. Egy diktatúrában pedig a művész, vagyis az író nem lehet őszinte. Eszmecserét folytathatunk-e az irodalomról egy olyan korban, amikor abszolút diktatúra volt? Tehetséges írók persze akkor is léteztek, de honnan tudhatnánk, hogy ki volt tehetséges, ha az adottsága nem nyilvánulhatott meg? Mert nagy írónak lenni nemcsak tehetség dolga, hanem társadalmi tisztánlátásé is. Kell, hogy az író jól sáfárkodjon a tehetségével. A tehetség tudvalevőleg nem érdem, hanem biológiai adottság. A művész, jelen esetünkben az író érdeme ott kezdődik, és abban nyilvánul meg, ahogyan és amire a tehetségét felhasználja. A nagy írósághoz ugyanis két dolog kell feltétlenül és okvetlenül: az egyik, hogy az alkotás lélektanilag, vagyis emberábrázolás szempontjából maradéktalanul hiteles legyen. A másik és ugyanilyen fontos követelmény pedig az, hogy társadalmi szempontból a mű megbízható, vagyis hitelt érdemlő legyen. Tehát röviden: hiteles legyen a mű emberileg is és társadalmilag is. Az 1945 és a rendszerváltozás közötti korban azonban az írók a fent említett két alapvető követelmény egyikének sem tehettek eleget, mert kötelező volt a hazudozás. Márpedig valótlanságot állítani nem lehet, mert akkor nem jöhet létre az esztétikai hatás sem, amelynek létrehozása, illetve felkeltése pedig a művészet legfőbb célja. De mit nevezünk voltaképpen esztétikai hatásnak, és hogyan jön létre? Az esztétikai hatás létrejöttének egyik feltétele a valóság illúziójának felkeltése. Az esztétikai hatás fogalmát abból az alkotáslélektani tényből kell származtatnunk, hogy műiden írói élmény két részből áll: részben egy szemléleti vetületből, azaz tárgyi részből, s ez válik a születendő műalkotás tartalmává, részben pedig az ezzel szorosan összefonódó indulati vetületből, illetve részből. Mármost az esztétikai hatás ennek az indulati vetületnek - nem azt mondjuk, hogy a reprodukálása, de majdnem az. Mindenesetre érzelemkeltő, emocionális jellegű hatás: olyan, amely a szép érzetét kelti az emberben, s voltaképpen az írói élmény indulati részének az újra felidézett formájához hasonlít - de csak hasonlít ahhoz, annak ellenére is, hogy bár nyilvánvaló: a műalkotás alapszintje érzelmi jellegű: bizonyos érzelmi mélyre hatásnak még a leghidegebbnek érződő műben is lennie kell. 9