Zsolt Hamarits [antikvár]

A hiányérzet, mint végcél A világban mindennek megvan a maga helye. Gondolatainknak, érzéseinknek, tárgyainknak éppúgy, mint az azokat befogadó, analizáló, rendszerező dolgoknak. Ezek a dolgok nem válnak főszereplővé, általában nem is veszünk tudomást róluk, elsiklunk felettük; azonban, amikor az elsődleges funkciójukon túllépve tárják fel magukat előttünk, meglepődünk. Összemosódik elsődleges és másodlagos, mellék- és főszereplő, összekeverednek gondolataink és érzéseink. Ha nem látjuk a tárgyat magát, képzeletünk olyan határtalan szárnyalásba kezdhet, aminek csak gondolataink végessége szab határt, és óhatatlanul a tárgyak idealizált formáját látjuk magunk előtt. Hamarits Zsolt tárgyai - maguk a tárgyakat tartó tárgyak - voltaképpen mellékszereplők. Míg a művészetben az alkotások legfőképpen valaminek a létrehozásáról szólnak, most azt vesszük észre, hogy a műalkotás megmutatásának hiánya - (Hamarits valamennyi képe egy kivétellel a műalkotások elkészítéséhez használt állványt jelenít meg) - éppúgy lehet műalkotás, hordozhatja magában akár az eredeti, a „rajta-volt" műalkotások gondolatiságát, csak éppen úgy kell e hiányt megmutatnunk, hogy elárulja, kiadja a terhét: a műtárgy nyomait, a műtárgy ütötte sebeket, és ennél még sokkal többet. Ráébreszt mindezáltal arra, hogy a hiány, amit látunk, mennyire fontos, milyen mértékben függünk az alkotások jelenlététől, támad-e elvonási tünetünk. Furcsa érzés, hogy Hamarits Zsolt képeit nézve nem támad, hiszen ezeken a képeken a műtárgy hiányának, a hiány érzetének az ábrázolása maga a műtárgy. Megtréfál minket ezzel, hiszen a hiányérzettel elsődleges gondolatokat ébreszt, amely érzéseket keltve műtárggyá válik. A magyar fotográfia főszereplőjévé. Balci Péter igazgató Magyar Fotográfiai Múzeum