XII. Táblafestészeti Biennálé [antikvár]

A kiállítás elé A szegedi Táblaképfestészeti Biennálé egy, már többször is elhantolt, de máig - és még sokáig - markánsan fennmaradó műfaj seregszemléje. Amikor az itthoni galériákban is megjelentek az új - először csak a műfaji kereteket lebontó, majd az elektronikus képhordozókat is alkalmazó - intermediálls kifejezési formák, az elméleti felvetésekben elszaporodtak a hagyományos festészet fennmaradását megkérdőjelező jóslatok. Ám azóta is folyamatosan, ha nem is évről évre - mert a hagyományos festészet feltámadási folyamata a bortermelés jobb és kevésbé jó évjáratainak hullámzásához hasonlatos -, de újra és újra bebizonyosodik, hogy bár a műfaj időnként tetszhalottnak tűnik, képes a megújulásra, azaz új értelmű tartalmak közvetítésére. A táblakép persze a műalkotás jelentését illetően mindig is folyamatosan változott, néhány száz évig inkább „csak" az ábrázolt világ modellezésében, a XX. század elejétől azonban az anyaghasználat módját is bevonva a kifejezés eszköztárába, a matériának újszerű, szinte érzéki módon való érvényre juttatásával. Ez, vagyis a sűrű textúrák kialakítása máig elementáris alkotóeleme a művek javának. Mint ahogy a 8o-as évek megújitö törekvései során elterjedt, klasszikus múltidézetek képbe foglalása, és (akár) a művészet területein kivül eső tartományok jelrendszerének átírása. Úgy tűnik, ezek az attitűdök még mindig szerves, majdhogy nem domináns részei a kortárs magyar piktúrának. Általában a seregszemlékre jellemzően - ahol a részvétel egyéni döntés kérdése a Táblaképfestészeti Biennálé sem nyújthatja másként a festészet mai állásának hiteles összképét, de ez a keresztmetszet is látlelet, legalábbis az itt jelen lévők szellemi tájékozódási pontjait illetően. A frissen - zömében az utóbbi egy évben - készült képek többségén a nyugtalan keresés, az önmeghatározás egzisztenciális és pszichés vívódásainak nyoma látszik uralkodni, máshol épp ellenkezőleg, a rend harmóniájának és fékező fegyelmének megtalálása a cél. A szellemi támpontok sok esetben a megelőző korok - a prehlstorikustól a szürrealizmusig - letisztult tanulságainak új konstellációba helyezésével keresődnek, igy újra (vagy még mindig?) az új-eklektika szelleme lengi be a tárlat anyagát. A nem ritkán tetten érhető, jótékony távolságtartást eredményező ironikus szemléletmód érvényesülése azonban a mában élő művész sajátja, s ez az, ami az elvi visszatekintést kritikai aspektussal is felruházza. Az idei tárlathoz két szervezési újdonság társul: 2008-tól Szeged új művészeti központjában, a REÖK tágas termeiben lelt - remélhetően végleges - otthonra a biennálé, amely ettől az évtől kezdődően a rendező helyszin egy-egy testvérvárosának - idén Temesvár - alkotóit is meginvitálja. A meghivás gesztusértékén túl, a külföldről érkezett művek remélhetően az inspiráló összevetés lehetőségét is megteremthetik a jövőben. IBOS EVA művészettörténész