Volt egyszer egy NDK [antikvár]

Prológus Amikor beléptem a betegszobába, Gerhard fölnevetett. Mondott valamit, különös, torokhangon képzett szavak hagyták el az ajkát. Azután újra rám nevetett. Nem emlékszem, hogy a nagyapám bármikor is ennyire örült volna nekem. Az orvos elmagyarázta, hogy a szélütés következtében Gerhard agyában megsérült a beszédközpont, és hogy már csak érzelmeket tud kifejezni, a racionális gondolkodás nem működik. Arra gondoltam, hogy eddig épp fordítva volt. Gerhard beszélt hozzám. Úgy tettem, mintha felfognám, mit mond, de valamikor később megmondtam neki, hogy sajnos semmit sem értek. Gerhard szomorúan bólintott. Talán azt remélte, hogy kiszabadíthatom a szótlanságából, ahogy régen az érzelmi dermedtségéből mozdítottam ki néha - valami viccel vagy pimasz megjegyzéssel, ami megtépázta a tekintélyét. A család bohóca voltam, nem tételeztek fel rólam semmilyen rossz szándékot. Szabad volt sértegetnem azt, akinek különben senki sem mert ellentmondani. A kórházi szoba ablakán át éles, tavaszi fény áradt be. Gerhard arca ernyedt, a tekintete üres volt. Hall-