Tóth Menyhért [antikvár]

Tóth Menyhért a 20. századi magyar képzőművészet talán legegyetemesebb érvényű életművének alkotója. Tette mindezt úgy, hogy alapvetően öntörvényű, mindig a saját útját járó művész volt, aki szándékosan sohasem törekedett arra, hogy az aktuális nemzetközi trendeket kövesse. Az elmúlt néhány évtized hazai művészetét elárasztó irányzat-lovag szerepet betöltő alkotókkal szemben valóban egyedit, sehova nem so-rolhatót, érdemben utánozhatatlant hozott létre, amely éppoly európai, egyetemes, mint amennyire magyar. „Nézem a múltkor egy fiatal festőnek a kiállítását. És gondolom: ha valaki idejön külföldről, azt mondja: ilyet látok én otthon is. De hol van az, amelyiknek olyan íze van, hogy csak itt van? Csak magyar Hát ezt akartam én egész életemben elfogni."' Tóth Menyhért életművét még hitelesebbé teszi, hogy élete legnagyobb részében távol maradt művészeti életünk mocsarától, tiszta lényét soha sem tudták bepiszkítani, életművéhez méltó díjat (Kossuth-díj) is csak halála után tíz évvel kapott. Tóth Menyhért alakját saját szavai nélkül lehetlen lenne megidézni, mi sem tehetünk másként. A ma élő művészettörténészek és képzőművészek túlnyomó többsége még a mester személyes varázsával együtt kísérve ismerkedhetett meg Tóth Menyhért művészetével, s vált művészetének elkötelezett hívévé és kutatójává. „Nem régen néhány hétig vele voltam - írja róla Goór Imre. Érdekes ember Ahol jelen van, ott körülötte forog a világ. Azért, mert szeret beszélni, s akaratlanul mondja a ruhátlan bölcsességeket, melyek szinte véletlenül, természetesen szövődnek gondolataiba."^ „Hallgatsz vagy nem: a képeid úgyis beszélnek. Ezek a képek mind beszélnek, csak érzékeny fül kell hozzájuk. Legyen, aki meghallja az ő szavukat."' Tóth Menyhért művei nem a legkönnyebben befogadható alkotások. S ez nemcsak saját falusi környezetében derült ki annak idején, hanem például egykori művész ismerősei körében is. így mesélt el erre egy példát Schéner Mihály: „Emlékszem egyik «elkötelezett» képére, amelyet egy kiállításra szánt. A témája: «Kossuth Lajos apánk és gyermekei». Hosszan magyarázta nekünk, barátoknak: «Kossuth a középen áll, kimagaslik, mert ő mindannyiunk apja, körülötte gyermeksereg táncol körbe-körbe». Mi valójában csak tekergőző vonalakat láttunk, amolyan spirohétákat. Menyus lelkesen magyarázta, hogy ezek a boldog gyermekek. Kossuthtot is csak az ő mérhetetlen fantáziája látta Kossuthnak. Jót nevettünk Menyus ezen kompozícióján, sőt, ő is velünk nevetett, naiv ártatlansága és hite vetekedett Szent Ferencével." Bár a hetvenes évek közepétől egyre több hívőt és értőt szerzett, emellett - megint Schénert idézve - hirtelen „megnőtt barátainak tábora is, különösen halála után". „Az utolsó vacsorán már mindenki ott lehetett, aki számított a hívek között, még az ördögök is kivetkőztek magukból, és a megszelídült báránysznobok a fehér fogpasztát már szarvaspástétomként kebelezték be"". Tóth Menyhért 1904. január 2-án született Mórahalmon, a Szeged környéki tanyavilág egyik központjában. Itt azonban csak négyéves koráig tartózkodott a családja, majd egy évig Petőfiszálláson laktak. Igazi lakóhelye, művészetének „valódi szülőföldje" Miske volt, a Kalocsa melletti kicsiny, szlovák eredetű település. Ötéves korában került oda szüleivel (akik eredetileg is innét származtak), de még itt is állandóan költözködniük kellett, egészen 1937-ig, amikor végre letelepedhettek saját házukba, a falu legszélén, a Rákóczi soron (ma Tóth Menyhért-sor 4., itt működik a Tóth Menyhért Alkotóház). A családfenntartónak gyakran változott a munkahelye, s a megélhetésért folytatott küzdelem így állandó vándorlásra kényszerítette a családot. Tóth Menyhért édesapja, Tóth István szőlőmunkás, kapásvincellér volt. („Védője rügynek, virágnak, / Jó bort álmodott a világnak / Nyíló virágkehely a két kérges tenyér, / Benne édes gyümölcs és az ízes kenyér "- mondta róla egy versében az idős művész)® Az apa ehhez - ritkaságnak számít még abban a korban - egy egyéves iskolát is elvégzett Kecskeméten. „Egyszer, ahogy ülve metszette a szőlőt -mert azt tartotta, hogy nem is tőke az, mely elé nem kell leülni -, mesét mondott nekem. Elmesélte a metszés keletkezését: Az ősünk