Bővebb ismertető
Egy osztrák színházi magazin, a „Bühne" 1989-ben újságokban szokásos személyes kérdőívet mellékelt a Marton Évával készített interjúhoz. A kérdések zömmel az ilyenkor megszokott sztereotípiákból kerültek ki (hobby, kedvenc zeneszerző, író, festő, stb.), viszont ezeknek körében szokatlannak tűntek a száraz „hatósági" kérdések, mint például: szeme színe? „Kékeszöld"
- írta a rubrikába Éva. Kékeszöld Különös szín, mely a megvilágítástól, a fénytől függően változik, hol inkább kék, hol inkább zöld. Mint a Balaton, az Adria vagy más gyönyörű nagy víz, amelyet a napfény tesz örökké változóvá. S ha a napot felhők takarják el, a kék és a zöld színnyalábok elsötétülnek, a felület gránitszínű lesz, s tükrözi a cikázó villámokat. A szem
- mint joggal mondják - a lélek tükre. Azok, akiknek megadatott, hogy belenézzenek Marton Éva lelkének eme kékeszöld tükrébe, valami hihetetlen mélységet fedezhettek fel, az ellentétekvibráló feszültségét és - furcsamód - harmóniáját. Vagy talán inkább így mondhatnánk: szilárd összetartozását, melyben a kék és a zöld, a napfény és a villám, egy ragadozó ébersége és egy őz szelídsége rejtőzik. Szerepek ezek? Nem. Ez Marton Éva, az ember, a nő (Éva), az anya, a díva, az éneklő muzsikus. Egy nagy művész-személyiség, akinek az a hivatása, hogy sokféle fénytörésben, megvilágításban, sokféle szerepben jelenjen meg, s akitől mégis mindig azt várják, hogy Marton Éva legyen.