Szabadság és bátorlét [antikvár]

A XIX. század első felében három magyar politikus kapott megtisztelő, a magyar nemzet tudatába napjainkig beivódott minősítést. Deák Ferenc, az 1848-as, törvényes úton hatalomra került forradalmi kormány igazságügyminisztere, az 1867-es kiegyezés fő mentora, a "haza bölcse" nevet érdemelte ki. Kossuth Lajost az 1848/49-es forradalom vezetőjét úgy hívták: a magyarok Mózese. Később pedig egyszerűen "Kossuth apánk"-nak nevezték. S éppen Kossuth volt az, aki 1840. november 19-én, Pest megye közgyűlésén megadta Széchenyi István grófnak azt a titulust, amelyet Magyarországon máig emlegetnek: "a legnagyobb magyar". Napjainkban talán túlzónak tűnnek ezek a minősítések, hiszen a XX. század arra tanította az embereket, hogy nincs egyértelmű nagyszerűség - minden megkérdőjelezhető. Pedig igaztalanok lennénk, ha elvitatnánk a múlt század belső normáiból adódó kitüntető jelzőket. Nincs jogunk elvenni a klasszicizmusból a romantikába forduló kor szenvedéllyel, etikával feltöltekező klasszikus aránykeresését, s természetesen ahhoz sincs jogunk, hogy elvitassuk: akkor talán a cselekedetnek, a fejlődésnek, az emberek tevékenységének a minősítésével arányos tétje volt.