Rob Roy [antikvár]

Első fejezet A gondviselés sok szabad idővel áldott meg életem alkonyán. Most arra kérsz, kedves barátom, hogy ennek az időnek egy részét visszapillantásra fordítsam, és jegyezzem fel azokat a bonyodalmas, kockázatos kalandokat, amelyekben hajdan, ifjúságom hajnalán részem volt. Ezek az események - vagy ha úgy tetszik: kalandok - valóban mélységes nyomokat hagytak lelkemben, az öröm és fájdalom tarkán váltakozó emlékeit, amelyekhez, úgy hiszem, a hála érzése is csatlakozik. Mert mélységes hála és hódolat tölt el az emberi sorsok intézője iránt, aki vezetett és vigyázott rám a korai kockázatok kínos és keserves útjain. Talán a simább és könnyebb életet, ahová utam végén most elérkeztem, még édesebbé teszi az ellentét, még kellemesebbé a visszaemlékezés, s ez növeli bennem a hála érzését. Abban sem kételkedem, amit olyan gyakran hajtogattál, kedves barátom - hogy ezek az emlékek alighanem másokat is érdekelnének. Mindaz, amit egy különösen egyszeríí - szokásaiban és viselkedésében egészen kezdetleges - nép körében átéltem, bizonyára vonzó és érdekes olyan emberek számára, akik szívesen hallgatják egy öregember mesélgetését, egy régi, elmúlt korról szóló történeteit. Igaz, igaz csakhogy valamiről nem szabad megfeledkezned. A történet, amit baráti körben az egyik elmond, és a másik meghallgat, sokat veszít bájosságából, ha papírra vetik. És amit olyan nagy érdeklődéssel hallgattál, amikor a történet zamatához hozzájárult a saját élményeit mesélő ember hangja is, sokkal szárazabbá és színtelenebbé válik, ha dolgozószobád magányában papirosról olvasod. De azért gondold csak el: zsengébb korod és acélos szervezeted hosszabb életet ígér neked, mint ami emberi számítás szerint a te mesélő barátodra vár. így hát arra kériek, dobd ezeket a feljegyzéseket íróasztalod valamelyik titkos fiókjának mélyébe és meg se bolygasd addig, amíg végleg el nem szakít m 11 [ij '-' i' ¦