Pánikra semmi ok [antikvár]

Persze hogy a papánál kezdem, és az is a legtermészetesebb, hogy - amennyire roggyant memóriám engedi - Wolferl szavait idézem. Pár hónappal apja halála után mondta el ezeket a dolgokat: valamikor az öreg Leopold mesélte neki, nyilván a papa sem emlékezett nagyon pontosan mindenre, és ha emlékezett is, kicsit kiszínezte a dolgokat Wolferl fia „tiszteletére". No aztán Wolferl maga is adhatott hozzá, hiszen amilyen pulykaméreggel szerette az igazságot, olyan mértékben dolgozott a fantáziája is - a szülők iránti szeretetről és a szülők elleni harcokról nem is beszélve. Hogy az öreg oboásnak, aki mindezt most önnek leírja, mi a szerepe az előadásban, arra nem érdemes szót vesztegetni. - Én nem tudom - mondta Wolferl (így, a dolgok kezdetén, jólesik a becenevén neveznem) -, én nem tudom, hasonlított-e apa és fiú valaha is annyira egymáshoz, mint apám és én: de azt talán még kevésbé tudom, hogy különbözött-e két ember annyira, mint ő és Jómagam? Sok-sok ellentétes és ellentmondó vonás volt és van a jellememben - mondta Wolferl gúnyos hangsúllyal és fáradtan legyintve, mintha valami nagyképű doktor diagnózisát idézte volna csöndes utálattal. - Egyszer Londonban egy természettudós megvizsgált: agyamat, lelkemet, pejslimet, kottaírásomat, és rettentő sok bölcsességet állapított meg rólam. Nem is tudom, mért beszélek ilyen szatirikus hangon róla? Elvégre 15