Örök tél [antikvár]

Havasi János: Örök tél Mikor, miért? Mikor válik egy történet a családi legendák és kinlódva-nevetve átélt hétköznapok furcsa szövevényéből történelemmé? Valószínűleg már egy óra múlva. De legkésőbb másnap. Mert ami tegnap volt, az mára történelem. Apró részletkérdés csupán, huszonnégy óra vagy két évszázad telt-e el az események és felidézésük között. Ha akarjuk, ha nem, már a jelenünkkel bent élünk a történelemben. És ahány ember, annyi történelmi regény. (Közhely, de ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - mennyire igaz!) Akár szeretnénk, akár nem, életünk regénye íródik, s aztán vagy ráakad egy tollforgató, aki több-kevesebb tehetséggel megosztja másokkal is, vagy sírba száll velünk, vagy köddé válik az érdektelen utódok emlékezetében. „Vajon érdekel ez rajtad kívül bárkit is?" - Talán ez az odavetett kérdés tartja vissza leggyakrabban a családi krónikást. „Nem" - hangzik a lehetséges egyetlen, őszinte válasz. És mégis: meg kell írni, le kell jegyezni, mert eljöhet az az idő, amikor a hangyányi életek és a köréjük épülő mikrovilágok is jelentőséget kapnak. Tanulság lesz belőlük - és tanultság. A legnehezebb, ha a szüléinkről van szó. Egyszerűbb lenne magunkról írni, mint róluk, különösen, ha már nincsenek is ezen a világon. Mert így védtelenek. Sem árnyalni, sem igazítani nem tudnak a saját történetükön. Tiltakozni sem képesek, ha hozzáírunk vagy elveszünk belőle valamit, amit ők fontosnak vagy feleslegesnek tartottak volna. Eláruljuk őket, ha kiadjuk titkaikat, vagy emlékoszlopot állítunk nekik? Ezt is csak az utókor dönti el. S ehhez már valóban hosszabb idő kell. Eddig győztem filozofálgatással elodázni, hogy meg kelljen magyaráznom, miért is „adtam ki" őt, anyánkat. Frank Irént, nemcsak a családnak, az unokáknak, hanem a történetében sorsot fölfedező filmes barátoknak is. Miért nem volt elég közreadni kommentárjaimmal összefűzött naplójegyzeteit, a megpróbáltatások során írt levelezőlapjait és személyes emlékeimnek szikár leiratát? Talán mert magam is éreztem, hogy ebben az életregényben több rejtőzik. Még több érzelem, még több rejtély, még több tanulság, mint amit nekünk, gyermekeinek elárult belőle. Csak a megpróbáltatások vázlatrajzai jelentek meg előttünk, a részletek rejtve maradtak. Azt gondoltuk, mindörökre. A gondosan megőrzött relikviák között ott kéklett azonban néhány levél, amely arról tanúskodott, hogy „az élet él és élni akar" még ott is, ahol azt hinnénk, már nincs tovább. Már nem lehet tovább. Négy év hitegetés után a hazainduló vagonok helyett még távolabbi bányavidékre robogott vele a szerelvény.