Jövőre Havannában [antikvár]

ELSŐ FEJEZET Elisa Havanna, 1959 - Mennyi ideig leszünk távol? - kérdezi a húgom, Maria. - Egy ideig - felelem. - Két hónapig? Hat hónapig? Egy évig? Kettőig? - Maradj csendben. - Előrébb lökdösöm, a tekintetem körbesuhan a Rancho-Boyeros Repülőtér indulási csarnokán, remélve, hogy senki sem hallotta meg a kérdést. Egy sorban állunk éppen, a híres - vagy hírhedt, attól függ, kit kérdeznek - Perez nővérek. Isabel megy elöl, a csapat legidősebb tagja. Egy szót sem szól, a tekintete a vőlegényére, Albertóra irányul. Alberto sápadt arccal figyel minket, ahogy kivonulunk a városból, melyet egykor térdre kényszerítettünk. Beatriz a következő. Menet közben a legszebb ruhájának szegélye lengedezve érinti a vádliját, a halványkék anyagot csipke díszíti, és mintha az egész repülőtér kollektíven visszatartaná a lélegzetét. Ő a szépség a családban, és ezt tudja is. Én mögötte kullogok, megremeg a szoknyám alatt a térdem, minden egyes lépés súlyos erőfeszítés. 7