Horváth Dávid [antikvár]

Horváth Dávid makacs, konok ember. És szívós is. Ő az a ritka fotográfus, aki nem a fényt, a derűt, a csillogást keresi, hanem az árnyékot, ahol a hozzá közelálló, küzdelmes sorsú, nehéz életű emberek élnek. Azok sorsa izgatja, arról tudósít folyamatosan, telve együtt érző felháborodással. Valamikor régen, a hetvenes évek elején, határozta el (mert naiv is), hogy fényképeivel fölrázza a világot; megmutatja a rosszat, a tűrhetetlent. Erről nem mondott le azóta sem (mert következetes is). Hogy mit gondolt feladatának, arról 1999-ben ezt mondta: „Hittem a fotó társadalmi hasznosságában. Reméltem, hogy ha az illetékesek meglátják a képeimet, a szívükhöz kapnak, és segítenek a szerencsétleneken. Ezért mentem cigányokat, hajléktalanokat, szegényeket fotózni. (...) Volt egy képem, amiről azt gondoltam és komolyan gondoltam! hogy ha majd meglátják, akkora lesz a felhördülés, hogy a világ rögvest megváltozik. De persze, mondanom sem kell, semmi sem változott". Ha Horváth Dávid fényképei mögé oda gondoljuk a fenti mondatokat, a művek hitelesítik szavait. Valamennyi arról árulkodik, hogy nem a pillanatnyi szeszély, a fotóriporteri jó szerencse, netán a véletlen szülte az albumban sorjázó fényképeket, hanem egy érzelmileg elkötelezett, tudatos alkotó műveivel ismerkedhetünk meg, vagy találkozhatunk ismét. Hiszen bizonyára sokunk emlékezetében ott él, kitörölhetetlenül, akár a Cigánymise képsor (1977) akár a Kábulat (1979), akár a fentebb emlegetett „volt egy képem", a nyelvöltő cigányfiú (1980), vagy éppen az egyik legismertebb műve a Rock című (1980). Képalkotó módszerére nemcsak a feketéhez közelítő árnyalatok gyakori alkalmazása jellemző, hanem - amint egyik korai bírálója megállapította - a következetesen alkalmazott szűk képkivágás, amivel mindentől, ami nem lényeges, megtisztítja a látványt. S ha pályafutása során, félre téve érzelmeit, tett is egy rövid kitérőt, amit "éles váltásnak" nevez, amikor a villanófénnyel alulról villantva a szereplőkre, egyfajta "számító hidegséggel" fényképezett, sokkal jellemzőbb műveire az érzelmi túlfűtöttség.