Haraszty [antikvár]

Ennek a kötetnek az apropóját minden barát és tisztelő - sőt, maga az élet! - felülbélyegezte (stemplizte?) ezzel a három szóval: „Bizonytalan időre elhalasztva." Mert az nem lehet, még ne legyen - majd pedig - tartson még, hetvenkedjék mindörökké: a mi Barátunk, a mi Haraszty / Istvánunk, a mi Édeskénk! A megilletődött torokköszörülés és a selyma ingazökkentés aztán egy / foggal továbbhajtotta az impresszum dátumkerekét. Élvezzük így (is) tovább az ünnepet! Mi volna hát e jelenség, a Kinetikus Szobrász szinkópás szívverést és minden fanyar vagy keserédes diagnózisból derűt fakasztó mozgáskottájának kulcsa? Tanuljunk szerénységet; hallgassuk Őt: „Egy gépszobor ...egy gondolat szemléletessé tételét, kitapinthatóságát célozza - összességében." „Jelek...közölni akarom a véleményemet arról az időszakról, amelyben csináltam." „Csak akkor kezdek el valamit csinálni, ha örömmel tölt el a gondolat." Valahogy így. Vagy úgy, miként a világcsavargó matrózból magát szálkás-szikárrá faragó francia Michaux fogalmazott a mai Édeskével 1971-ben egyívásúan. Közerőtlenség és hivatott elfoglaltság pólusai között üthet át a szikra. Csípjen. Bizsergessen. Lessük, igyuk minden érzékünkkel, mert komoly, mert játékos, mert szép, mert megismételhetetlen, de jólesően ismerős, mert elvont, de mégis tapintható...