Finn nyelv [antikvár]

BEVEZETÉS A finn nyelv (suomen kiéli) legközelebbi rokonai a finnségi (másképp balti finn vagy keleti tengeri finn) nyelvek: a karjalai, a vepsze, a vót, az észt és a liv. E hat, egymáshoz közel álló nyelv közvetlen történeti előzménye az un. közfinn (kantasuoai) nyelv volt. A közfinn korszak a volgai finnugoroktól (cseremisz vagy mari és mordvin) való fokozatos elszakadással az i.e. utolsó évszázadokban kezdődött, s mai föltevések szerint körülbelül az i.sz. 17—V® századig tartott. A közfinnt beszélő nyelvközösség a Finn öböltől és a Ladoga tótól délre, aránylag nagy területen élt, ahol - a jövevényszók tanúsága szexist - előbb balti (kb. i.e.II-I. század), majd germán (kb. i.sz. I-III. század), végül szláv (kb. Y. század) nyelvű csoportokkal érintkezett. A finn nyelv önálló élete akkor kezdődött, amikor lassú szétszivárgás nyomán végleg megszakadt az előfinn törzsek kapcsolata a többi finnségi nyelvet beszélő csoportokkal (az i.sz.YIII. század körül). A finn nyelv jellemző sajátságainak teljes kibontakozása 1000 tájára tehető, amikor a honfoglaló finn törzsek, a tengeren átkelve, végleg megtelepedtek Délnyugat-Finnországban (Varsinals-Suomi). Az egykori törzsi nyelvjárások vegyülése folytán nagyszámú uj nyelvjárás támadt, melyek több szempontból mélyrehatóan különböznek egymástól. A nyelvjárásokat rendszerint 5 nagy csoportra osztják; 1. a délnyugati, 2. a Mmei, 3«, az északföldi, 4. a savói ós 5« & délkeleti nyelvjárások csoportjára. A nyelvjárások fölé emelkedő irodalmi nyelv megalapítása Mikael AgTicola (?1510-1557) turkui püspöknek, a "finn irodaion; _ 3 -