Csontváry 170 [antikvár]

ELŐSZÓ Hatvan évvel ezelőtt, 1963 őszén kígyózó sorok álltak a Szépművészeti Múzeum előtt. íviin-denki Csontváryt akarta látni. Alig zárt be az életmű-kiállítás Székesfehérváron, Budapesten új erőre kapott mindaz, amit azóta is úgy nevezünk, hogy Csontváry-kultusz. A kultusz alapját Fülep Lajos, az akkor már közel nyolovanesztendős neves művészettörténész professzor vetette meg szokatlanul erös megállapításaival, amelyek szerint Csontváry művei „a művészet egész történetének [ ] máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti, vagy századi, hanem világtörténeti jelenség", és a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia, s meg is fogja tanulni, hogy ki is a magyarok zseniális Csontváryja. Természetesen a mai közönség már többet tud Csontváryról, mint a hatvan évvel ezelőtti látogatók. Ismerjük a róla szóló monográfiákat, olvassuk a képeinek misztikus értelmezéséről szóló tanulmányokat, s akár józan rációval, akár a kultusz táplálta szenvedéllyel közeledünk műveihez, a végén mindig odajutunk, hogy Csontváry páratlan jelenség művészetünk történetében. Stílustörténetileg nem besorolható, művészi célkitűzései tekintetében mindenki másnál eredetibb és autonómabb személyiség. Talán az életpályája az, amiben nem áll egyedül a magyarok között: tanulás, szorgalom, tehetség, megfeszített munka, a meg nem értettség, az egyre nagyobbra növő profetikus elhivatottság, végül az elszegényedés, s a halála után évtizedekkel kezdődő rajongó csodálat a művészete iránt. Ez az, amiben sokan tipikus magyar sorsnak látják az övét, és Fülep Lajos ércesen zengő szavaiban is él a vágy, hogy a sok kudarc után a világ ismerje el végre ennek a magyar művésznek és vele együtt a magyar művészetnek is a nagyságát. Csontváry művészetét ezért is szeretjük, mert nemzeti sorsunk oly sok árnyalata tükröződik benne, a „megbűnhődte már e nép"-től a „hozz rá víg esztendőt"-ig. Amikor most, hatvan