Bencsik [antikvár]

Bencsik István (Marcali, 1931) munkássága - részint az életművet felölelő időtartam, részben az oeuvre és az alkotó személyes jelentősége folytán - egyszerre történeti és kortárs kontextust jelöl ki az értelmező számára. Olyan időpályát, amely csapokkal és nyúlványokkal a 20. század második fele magyar művészetének legsűrűbb rétegeibe, felfakadási pontjaiba nyúlik bele. Hatásvektorait tekintve pedig kifejezetten előre mutat: mindenekelőtt egy többgenerációs, mester-tanítvány viszonyban átöröklődő problématörténeti tudat műhelykérdéseit viszi tovább. Bencsik a 20. századi magyar történelem és művészettörténet részese "nagy idők tanúja". Közelebbről a legutóbbi hatvan-hetven esztendő, különösen a háború utáni magyar képzőművészet eseményeinek, alakulásának formálója és egyben szemlélője volt. Ahhoz még túl fiatal ekkor - hiszen iskolaéveit tölti, - hogy a háború után formálódó, progresszív magyarországi művészeti szerveződések tagja, részese lehessen; ahogyan a korszak hivatalos művészeti igazodása, az akadémikus megalapozottságú szocialista realizmus sem volt képes beszippantani. Főiskolai hallgatóként, az 1956-os forradalom napjaiban, és később, a Stúdió elnöki posztján, majd a képzőművészeti élet nomádjaként a hazai szobrász-művésztelepi mozgalom egyik megalapítójaként a kortárs színtér aktív szereplőjévé vált. A rendszerváltást követően Bencsik "megint tanú" lett, szándékaitól függetlenül is akaratlan statiszta egy kultúrpolitikai játszmában (pl. az új Nemzeti Színház ügye), amelyben a művészek húzták a rövidebbet. Az idő mint kontextusgeneráló tényező a művészi aktivitás időbeli meghatározottsága mellett a tapasztalatok és hatások, a befogadás és kuságárzás, az átadás horizontjába helyezve válik szemléletessé. Azokban a mindennapi pillanatokban, amelyek a művészettörténet mikrogenealógiáját adják; a személyes viszonyok, kapcsolatok hálójában "alulnézetből".