Bán Mariann [antikvár]

A helyiségben, oldalt égetökemence húzódik meg jólnevelten, a másik fal mellett polcok roskadoznak fegyelmezetten a műhely régebbi darabjai alatt, az asztalokon, hokedliken, tálcákon a frissen készült, még langyos „sütemények"; a művésznő könyékig agyagos-gipszes kézzel rántja fel az ajtót, kapja föl a telefont. De azért kicsit elszégyelihetné magát, akinek Bán Mariann munkáiról a kerámia jutna eszébe. Porcelán? Kerámia? Cserép? A bajuszos angyalokon rosszallóan feszül a csíkos ruha, összevonják szemöldöküket, arcukon halványodik a piros szív, elfordulnak: ejnye! Iparművészet? A dobozok fedele barátságtalanul koccan, a cicák borzolják szőrüket, éberen fanyalogva figyelnek szemük résén át, a sípok halkan füty-tyentenek: vigyázat, lesre futottunk! Nem csoda, bizony gyanús szavak ezek és ide nem illők. Kemence, agyag, égetés, máz és szakmai perfekció ellenére itt valami másról van szó. Ezt még akkor is be kell látnunk, ha tudjuk, a mesternő tevékenysége egy évtizeden át - 1974-1984 - éppenséggel fiatal iparművészek között, a Manuál-csoportban találta meg szellemi otthonát. Barátságoknál és szakmai vonzalmaknál is mélyebben határozta meg ezt az otthont az a művészettörténeti jelenség, hogy képzőművészet és iparművészet határai, egyáltalán: a műfajhatárok a hetvenes évek közepetájt kezdtek bizonytalanná válni, elmosódni, majd el is tűnni. E furcsa új helyzet következményei és kérdései súlyos esőfelhőként lógtak a levegőben, gomolyogtak a műhelyek fölött. Másoknak is kezére játszott az idő, de Bán Mariannak különösen kedvében járt: előzékenyen elébe sietett és megkönnyítette műveinek, hogy önmaguk legyenek, a képzelet és kedély tartományának mindenre kész szereplői. Nem kerámia, nem szobor, nem dísztárgy és nem használati tárgy, ami Bán Mariann keze alatt formálódik, noha mindegyiknek funkcióját magában foglalja. Innen fakad munkáinak különös, nyugtalanító karaktere és a szemlélőt újra meg újra elbizonytalanító, csúfondáros természete. Nem könnyű megnevezni őket, olykor talán lehetetlen is: ha szembe találják magukat valami látszólag rájuk illő névvel - tálka, doboz - többnyire gyakorlottan hajolnak félre a „találat" elöl. Közben félszemükkel csalafintán hunyorítanak: vegyük észre, hogy célszerűségük a reneszánsz tárgyak nagyvonalúságával és hanyag eleganciájával párosul. Saját magukat dédelgetve, kedvenc motívumaikat - cica, angyal, oszlopocska, bábu -ajnározva, tapintatosan meghúzódnak a világ tettre kész, hódításra szánt, militáns tárgy-kavalkádjában. De akármilyen szerényen simulnak is a falhoz, vagy az asztal lapjára, a háttérből is öntudatosan sugározzák azt a vonzó és intim atmoszférát, amely az évszázadok, évezredek mélyén született régi nagy kultúrákban olyan otthonos fénnyel ragyog.